Október 23 - az ünnep

Ígérjétek meg, hogy a poszt elolvasása előtt elolvassátok EZT a cikket (Vekerdy véleménye) és EZT a posztot. (Erika élménye).

Remélem, nem szegte kedveteket egyik sem, hogy tovább gondolkodjunk, hogyan is lehetne méltósággal ünnepelni az iskolákban. Vagy ha ott nem, hát legalább otthon.

Egy dologban mindenképpen igazat kell adnom a cikknek, jól végezte a közvélemény-kutatást: a gyerekek általában utálják az ünneplőt.

Ez alól egyetlen gyerekünk a kivétel: Zsombor.

Ő két évesen is nyakkendőben járt-kelt a lakásban, és mondogatta: én vagyok apa! :)))

A többiek számára talán nem volt ilyen erős példakép az apjuk, így az öltöny-nyakkendő párosítás számukra egy hatalmas nyűg. Ha pedig a lányokat nézem, akkor azt kell mondanom, igazi példakép vagyok számukra: se kopogós cipő, se smink, se kiskosztüm. Mire esküvői ruhához lapos sarkú csinicipőt találtam, lejártam a lábam. De sikerült. Luca egyetlen egyszer felvett egy kétcentis sarokkal rendelkező cipőt, de az ünnepséget már mezítlábasan csinálta végig. Vicces volt. :)

Nem hiszem, hogy más gyerekek kivételek lennének, esetleg a szüleik nem tudnak róla. 

A szomszéd kislány egyszer a szemem láttára öltözött át a buszmegállóban. Anyukája sötét alj-fehér blúz-lakkcipő szerkóban ültette autóba a szeme fényét. A kislány még integetett az autóban távolodó anyukájának, majd a barátnők gyűrűjében elbújva farmeros-tornacsukás bucskát vetett ott a közterületen kéremszépen. :)))

Egy percbe sem telt az egész manőver. 

Ennyit az ünneplőről. 

Én addig eljutottam, hogy vasárnap mindig szép ruhában kell misére menni. Fiúk legalább inget vegyenek, lányok szoknyát, ha lehet...néha azonban ez sem sikerül. 

De nem idegesítem magam, felesleges...abban a korban vannak, amikor lázadnak a külsőségek, a formák ellen, mert annál nagyobb igényük van a valódi értékekre. Most ebben merül ki a kritikájuk. 

Sokkal fontosabb dolognak tartom azzal foglalkozni, vajon mi a baj az iskolai ünnepségekkel...mert helyesnek tartom, hogy vannak iskolai ünnepségek.
Ez a pár ünnep a nemzetünk ünnepe (márc. 15, okt.6, okt.23), tehát nem családi, vagy vallási ünnep, hanem mindannyiunké, minden magyaré.
Sajnos volt egy igen hosszú időszak, amikor olyan ünneplés volt ránk kényszerítve, mely évtizedekig rombolta a nemzeti öntudatunkat. A NOSZF ünnepére gondolok például, november 7-én.
Rombolt, mert otthon azt hallottam, hogy ezt bűn ünnepelni, hogy hazugság, amit a tankönyveink erről írnak, de muszáj túlélni...csak el ne higyjük, hogy bármi igaz is belőle...
Emlékszem, ugyanilyen meghasonlásban  telt május elseje is, amikor muszáj volt kimenni a felvonulásra, de éppen csak azt a 10 percet töltöttük ott, amíg édesapa köszönt azoknak, akiknek látniuk kellett őt.
Hát bizony sok jót nem reméltem ezek után március 15-től  sem, mert bár ez az ünnep nem okozott ekkora meghasonlást, az ünnep szónokai ugyanazok az emberek voltak, akik nem a hitelt érdemlő igazságot képviselték édesapám szerint.

Szerintem sokan vagyunk még, akik ebben a korban formálódtak...amikor annyi hazugságról hullott a lepel, hogy csak kapkodtuk a fejünket.
Nagyon nehéz ezek után olyan mintát adni a gyerekeinknek, amelyik hitelesen közvetíti számukra a nemzeti ünnepek méltóságát.

Azon gondolkodtam, mit is mondhatnék nekik ma, október 23-án...a nagyobbaknak volt iskolai ünnepség, láttunk már több filmet, melyek a forradalmat hitelesen bemutatta.

Aztán eszembe jutott, hogy a legkézenfekvőbb, legegyszerűbb dolog nem jutott eszembe...megkérem Édesapát, mesélje el az unokáinak, mi is történt aznap. Ha valakit érdekelnek az ilyen történetek, innen letölthető.
Édesapám éppen akkor lett 14 éves. Budapestre költöztek a nyáron, a Dorottya utcába, a belvárosba.
'56 szeptemberében kezdte el tanulmányait az Eötvös József Gimnáziumban.
Ugyan ki más lenne, akinek a történetét meg kell ismerniük?
Mindannyian tátott szájjal hallgatták....

Azt hiszem, egy iskolai ünnepséget is élménnyé lehetne varázsolni, ha a sikerülne a gyerekekhez közel vinni az akkori eseményeket. Csak egy lehetőség, hogy a gyerekek megkérdezzék a nagyszüleiket, ki hogyan és mire emlékszik ebből az időből...szép feladat:nagyszülőket és unokákat egy estére összehozni . Talán minden iskolás máshogyan tudna az ünnepre nézni, ha közben arra gondolhatna, így vagy úgy, de a nagymama/nagypapa is része volt a történelemnek.