2012. október 20., szombat

Otthonoktatás újra


Sokan tudjátok már, hogy így döntöttünk. 
Lényegében azon a bizonyos szerdai napon eldőlt ez bennem.
Nem szerettem volna azonban, hogy kimaradjon a döntésből István, és bizony a gyerekek sem olyan kicsik, hogy a fejük felett szülessen meg ez a döntés. Még akkor sem, ha elsősorban mi, a szüleik vagyunk a felelős döntéshozók, ezt nekik is akarniuk kell. 
Az otthonoktatás nagy felelősséget ró rájuk is, hiszen nagyon nagy szabadságot kapnak, de nem élhetnek vissza vele.
(Gal.5,13)

Azt gondoltam, van pár napunk meghozni a végleges döntést, kimondani, érlelgetni magunkban. De nem így történt. Jóformán egyikünk számára sem volt kérdés, hogyan tovább. 
A gyerekek, István és én is ugyanazt gondoltuk.

Most itt állok egy tanév elején, és csak pislogok...visszanézve a történtekre, nem is tudom, miért adtuk fel annak idején azt, ami működött. Vajon miért nem voltam állhatatosabb abban a döntésben, amelyhez minden áldást megkaptunk.
Persze iskolaváltás nélkül nem úszhattuk volna meg, de végül is ugyanoda lyukadtunk ki most is.
A vargabetű közben még összeszedtünk néhány mérgező élményt is. Nem sokat, csak úgy hármat-négyet, de ezekre sokáig emlékezünk majd. Elhatároztam, hogy nem írom le ezeket. 
Számomra ugyanis sokkal súlyosabbak voltak, mint a tornazsákos eset.

Úgy látszik azonban, ezekre mind szükségem volt ahhoz, hogy bízni tudjak abban, a mi utunk az otthonoktatás. Egyszerűen azért, mert ezt készítette számunkra a Jóisten.

Így aztán gyors levélváltások Bergamott-tal, egy telefon az iskolába, és tegnap délután már ott is voltunk. 
A beszélgetés eredménye, hogy támogatják a gyerekek magántanulói státuszát.
November elsejétől tehát ismét itthon tanulunk, együtt tanulunk.

A nyomasztó  nagy kő legurult a szívemről.
Köszönjük a sok-sok ránk gondolást, éreztük mindenkiét! :)

26 megjegyzés:

  1. Nagyon örülök hogy így döntöttetek! Biztos vagyok benne hogy minden rendben lesz, hiszen nagyon jól csináljátok!
    Engem azért érdekelne a többi történet is!
    Réka voltam.

    VálaszTörlés
  2. Én is örülök a döntéseteknek, legyen áldás minden napotokon újra együtt otthon! :-) Ági (a gyulai :-))

    VálaszTörlés
  3. Üdv újra a csapatban :) Én sem értem, hogy miért is nem folytattátok, mikor olyan jól ment :)

    VálaszTörlés
  4. Nagyon sok sikert és sok örömet az otthon tanuláshoz újra:) Szoktalak olvasni, és szerintem is nagyszerű döntést hoztatok, nagyon szerencsések vagytok, hogy ezt magvalósíthatjátok:)

    VálaszTörlés
  5. Köszönjük a jókívánságaitokat! :)))

    VálaszTörlés
  6. Én nagyon örülök a döntésednek, sokat tanultam/tanulok Tőled, és szerintem Rajtad kívül eddig is mindenki, aki olvas tudta, hogy ez a Ti utatok. Nagyon-nagyon várom az OO-os bejegyzéseket!

    VálaszTörlés
  7. Nagy döntés, de a gyerekeknek biztos jó lesz.
    Én nagyon örülök, mert az otthonoktatás postok a kedvenceim voltak.
    Szomorúan olvastam az előzményeket, valahogy többet vártam volna az iskolától, a tanítónénitől (főleg attól az iskolától a híre alapján). :(
    Komolyan mondom, minden nap hálát adok, hogy az állami iskolában jó tanítónénihez került a lányom... tényleg csak a szerencsén múlik az egész :(
    Vera

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Vera, sajnos tényleg nagyban szerencse kérdése. Nekünk is volt önkormányzati iskolában nagyon jó tanító nénink. :)

      Törlés
  8. Virág, nagyon örülök. Nagyon szerettem olvasni az otthonoktatós bejegyzéseket, és nagyon szomorú voltam, amikor abbagytátok... SZerintem ismét nagyon jó lesz ez nektek, sok örömöt kívánok benne újra.

    VálaszTörlés
  9. Olyan kár, hogy nem lehetett tippelni. Én bebuktam volna, mert másra gondoltam. Valahogy úgy gondoltam, hogy okod volt rá, hogy az intézményes keretek mellett dönts pár hónapja, ezért úgy éreztem, ha nem is ment ott, ahol eddig, de ebben maradtok. Persze az OO-s bejegyzéseket én is nagyon szerettem és továbbra is örülök, ha olvashatom. Munkátokhoz sok sikert kívánok! Erika

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Amiért intézményesedtek a gyerekeink az nagyrészt külső nyomás volt. Már bánom, hogy hittem abban, hogy minden rendben lesz. :(

      Törlés
  10. Örülök, hogy már "nyélbe ütöttétek". Már jó lesz a gyerekeknek, mert náluk tényleg a gyerek a fontos.

    VálaszTörlés
  11. Nekem nincsenek ekkora panaszaim az általános iskolára, sőt tulajdonképpen nagyon apróságok, de mindig csodáltalak az otthon oktatási "tervek, tantervek, megoldások" miatt.
    Örülök, hogy az utatok kiegyenesedni látszik, illetve az alternatív útról visszatér a rendes, kitaposott ösvényre.
    Isten áldjon Benneteket!
    Andi (az óvónéni)

    VálaszTörlés
  12. Valahogy éreztem, hogy vissza fogtok találni az oo-hoz - sajnálom, hogy sok rossz élmény árán, de mégiscsak a végeredmény a lényeg. Ez a ti utatok, várom az oo-s posztokat, én is tanulok tőletek folyamatosan, főleg, mert jó esély van arra, hogy mi is erre az útra lépünk majd. :-)

    VálaszTörlés
  13. Nahát! Meglepődtem, de valahol éreztem!
    Fú, és nagyon örülök, hogy megint jönnek az OO-s posztok! Annak idején, tőled tanultam a legtöbbet ezen a téren, te tetted számunkra "érthetővé" az egészet és nálad olvashattam egyedül arról, hogyan is működhet ez a mindennapokban! Azóta is nagyon hálás vagyok érte! Mi azóta is OO-zunk kisebb nagyobb döcögőkkel, de úgy érezzük megéri!

    VálaszTörlés
  14. Kedves Virág!

    Egyszer-kétszer szóltam csak hozzá a blogodhoz, pedig (szinte) rendszeresen olvasom. Elképeszt, hogy mi minden fér bele a napjaidba, milyen tudatosak vagytok a gyereknevelésben. Szóval nagyon szeretem olvasni a Gyereketetőt.. :)
    Én is kíváncsian vártam, mire jutottatok, hogy döntötök. Csodáltam, ahogy otthon oktattad a gyerekeket, ugyanakkor bennem vannak kérdőjelek. Ezekre mind valóban kíváncsi vagyok, nem kekeckedem, nincs bennem semmiféle rosszindulat, ezt remélem érzed.
    Szóval értem, hogy sok minden éri a gyerekeket az iskolában, de szerintem ez hozzátartozik a szocializációhoz. NAGYON nem vagyok híve annak, amikor az oviban tanulnak a gyerekek, mert mi lesz az iskolában, az alsósoknak jegyeztelni kell, mert majd felsőben.. stb. de szerintem ennyiben valóban készülni kell az életre, ezt el kell kezdeni gyerekkorban. Vagyis azt, hogy sokan vagyunk, sokfélék vagyunk, vannak a gyerekek és a tanárok között is olyanok, akiket nem értünk, ne adj' Isten hülyeségnek gondoljuk, amit csinál.. De ezeket megbeszéljük, beszélgetek a gyerekekkel arról is, hogyan lehet az őket ért sérelmeken túllépni, mi az, ami megfontolandó az adott esetből. Igazságtalanságok, rossz élmények érik őket később is, nem mindegy, hogy akkor vérteződnek-e fel ezek ellen, amikor még az őket legeslegjobban szerető szüleik "tartják" őket, védik, segítik ezekben a helyzetekben, vagy majd felnőttkorukban, amikor (jobban)magukra lesznek utalva.
    Ugyanakkor jó dolgok tucatjai is érik őket az iskolában. A kisebbik lányom azt mesélte egyszer, hogy annyira szereti az iskolát, mert reggel, amikor megy, akkor elészaladnak az osztálytársai, beszélgetnek, semmi különösről, de ez is olyan jó. Megértettem, mit akart mondani. :) Más közösséget, más szempontokat, más társaságot jelentenek nekik az osztálytársak, mint a család. Nagyon jó, amikor szinte minden nap felbukkannak nálunk a barátok, együtt játszanak vagy tanulnak a gyerekekkel.

    Tudom, hogy biztosítotok gyerektársaságot a kicsiknek, de együtt lenni jóban-rosszban minden nap, az nem ugyanaz, mint együtt játszani, kirándulni. Az előbbiben lehetőséget kapnak az együttélés (írt és íratlan) szabályainak magtanulására, még az utóbbi a szabadidő kellemes eltöltését jelenti.

    Virág, őszintén érdekel, mit gondolsz ezekről!

    Szeretettel:

    Rita (ötgyerekes)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Rita!
      Köszönöm a hozzászólásodat, semmiféle kekeckedést nem éreztem benne. :)

      Az életre valóban készülni kell, de készül is minden gyerek akár iskolába jár, akár otthon tanul, hiszen nap mint nap érnek bennünket hatások, amelyek elől nem menekülhetünk el.

      Az élet nem könnyű ám itthon sem. :)

      Az iskolából nem a blogban leírt egyetlen eset miatt vettem ki a gyerekeket. Gondolom, ezt te sem feltételezed. Voltak előzmények jócskán.
      Igyekszem elrakni őket az élet megfelelő polcaira, és nem folyamatosan ezekkel foglalkozni.

      Az igazságtalanságok mindig fájnak.
      Akkor is, ha felnőtt korban érnek, és akkor is, ha gyerekkorban.
      Megszokni nem lehet azt, hogy valaki bánt minket, vagy igazságtalan velünk. Egy gyerek a legtöbb esetben meg sem tudja fogalmazni, mi történik vele.
      Nem érzi azt sem, hogy adott esetben az őt tanító hölgy igazságtalan volt, vagy túlzásokba esett az értékelés folyamán.
      Egy gyerek elég sokáig csak azt gondolja: rossz vagyok.

      Ez a gondolat pedig rombol. Ez nem a hibáinkkal szembesít, ez nem épít.

      Amit a kirándulás és az iskolai életről írsz, azzal nem értek egyet. Egy kiránduláson ugyanúgy megtanulhat szabályokat.
      Én inkább abban látom a különbséget, hogy az iskolában nem válogathatja meg az osztálytársait, adott esetben olyan padtársa lesz, akit nem kedvel, meg kell tanulnia együtt dolgozni olyan gyerekekkel is (pl tornaórán), akit ügyetlennek tart esetleg, mégis uralkodnia kell magán, nem mondat meggondolatlanul véleményt.
      Míg egy kiránduláson a barátaival van együtt, és természetesen jóval egyszerűbb alkalmazkodnia. Hm?

      Nem tudom, mennyire volt ez válasz a kérdéseidre...szívesen folytatom, bővítem. :)



      Törlés
    2. Kedves Virág!

      Köszönöm a válaszod, részben értem, részben még nem teljesen.. :)
      Nem gondoltam, írtad is, hogy nem ez volt az egyetlen eset, ami miatt ezt a döntést hoztátok. Tudom, hogy érik nagyon rossz, igazságtalan élmények a gyerekeket, de úgy érzem, nem baj, ha szembesülnek ilyenekkel, a.k.k.o.r., ha otthon meg tudjuk velük értetni, el tudjuk hitetni, hogy ez nem (feltétlen) az ő hibájuk, nem (biztos, hogy) ők a buták, rosszak. Minden ilyen történést két szempontból megbeszélünk itthon: Van-e valami, amiben ők hibáztak, illetve mi lehetett az igazságtalan döntés mögött. Rosszkedvű volt a tanár? Vagy egyszerűen nem szimpatizál a gyerekemmel? Félreértés történt? stb.. Volt olyan, amikor bementem és beszéltem az adott tanárral, kiderültek az ő indokai, meg lehetett oldani a problémákat. Ha meg nem lehet, akkor meg kell vonni a vállunkat, többet nem tehetünk, elviseljük. Ezt is meg kell tanulni, hogy igen, vannak nálunk ügyetlenebbek tornaórán, lehet, hogy a következő órán meg az a gyerek alkalmazkodik hozzánk. Igen, meg kell tanulni, hogy ne mondjunk meggondolatlanul véleményt. Ezt gyerekkorban még jobban tolerálják a társak is talán, felnőttkorban ez sokkal nehezebb.

      Virág, tényleg borzasztóan ellene vagyok annak, hogy a gyerekeket korábban szembesítsük olyasmikkel, amikhez még nem érettek. Nem gondolom például, hogy bölcsibe kell menni, mert igénye lenne a társaságra (de megy majd a legkisebb, mert muszáj..), nem gondolom, hogy meg kell tanítani az ovisokat írni, hatodikosokat esszét írni, csak azért, mert erre később szükségük lesz. Minden korban az a fontos, hogy az éppen aktuális igényeiket elégítsük ki, így lesznek készen a következő lépcsőfokra. Vannak viszont olyan területek, ilyen szerintem a társas viselkedés is, amit egész életünk során tanulunk. Gondolkodtam azon, miért is tartom ezt fontosnak intézményi keretek között megtanulni. Arra jutottam, hogy a felnövekvő gyerekek ennek a tapasztalatnak mind birtokában lesznek, és - szerintem - nagyon nehéz ebbe később belecsöppenni. A gyerekek nagy többsége úgy nő fel, hogy az óvodástól tanulja, mit tehet meg a másikkal, mit nem, mit mondhat neki, mit nem, pofozhatja-e vagy sem. Mit tehet akkor, ha az óvó- vagy tanítónő igazságtalan, figyelmetlen, rosszkedvű.. Az otthon tanuló gyerekek ezt nem tanulják meg, vagyis részben biztos, de te magad is írtad, hogy ez sokkal könnyebb nekik. Nyilván te nem vagy velük igazságtalan, a nagyobb tesóik nem gáncsolják ki őket.. :) Remélem érted, nem azt kívánom a sajátjaimnak sem, hogy ezeket éljék át, hanem hogy tudjanak ettől elvonatkoztatni, ne ezek az élmények legyenek a viszonyítási pontjaik, amikor magukról gondolkodnak.
      Az a kérdés bennem még mindig, hogy te, aki olyan magasra teszed a lécet, és a gyerekeid szépen át is ugorják mindig, miért gondolod, hogy ezeket a léceket nem tudnák átugrani, illetve ne tudnál nekik segíteni, ha éppen nem megy?
      Én biztos vagyok benne, hogy ez egy nagyon lényeges szülői feladat, és abban is, hogy ti ebben is támogatni tudnátok a gyerekeket.

      Mit gondolsz minderről?

      Rita

      Törlés
    3. Kedves Rita!
      Bárcsak olyan egzakt módon láthatnánk, milyen hatások mit formáltak és mivé formálódtak a gyermekeinkben...bárcsak tudnánk egészen pontosan, hogy ha adott esetben leteremtjük őket, akkor az mit vált ki belőlük: magukba nézést, változni akarást, vagy éppen dacot, dühöt, meg nem értettséget...
      De nem tudjuk. Próbálunk persze utánaolvasni, próbáljuk elemezni a reakcióikat, figyeljük őket, hogyan formálódik a jellemük...és adunk magyarázatokat is magunk számára...azért lett kiegyensúlyozottabb, mert...azért fordult magába, mert...
      De voltaképpen annyi hatás éri őket, hogy nem lehetünk egyik okfejtésünkben sem biztosak.
      Tanulmányok is születtek már jócskán, igaz magyar nyelven egy sem az otthon oktatás hatásairól. Ezek szerint az otthon oktatott gyerekek szocializációja nem szenved csorbát, legalábbis nem akkorát, hogy ez szembeötlő volna.
      De végülis a kérdésedre nem tudok pontos, biztos választ adni. Elsősorban a megérzéseimre szoktam hallgatni. :)
      Így mentem férjhez, így fogadtunk örökbe, így szültem még öt gyereket, így nevelem őket, és nagyjából úgy érzem, jó úton járunk.
      Nem mondom, vannak benne vargabetűk jócskán. :)
      Ezt az utat választottuk, minden nehézségével, szépségével együtt.
      Egy belső érzés volt, hogy ezen kell járnunk, a döntés már tudatos: ezen fogunk járni. Eredménye úgyis csak bő tíz év múlva lesz, addig igyekszem a lehető legjobbat kihozni a döntésből. :)

      Törlés
    4. Virág, :) a válaszodat tökéletesen elfogadom :), így van, így érzem én is sokszor. Ha időnként mrgdicsérnek az utcán, az öt gyereket látva, mindig azt válaszolom, majd 10-20 év múlva dicsérjenek, amikor a gyerekeimnek is sok gyereke lesz. Akkor és abból derül majd ki, hogy jól csináltuk.
      És ebből is látszik, hogy hála Istennek nem egyetlen üdvözítő megoldás létezik, sokféleképpen lehet jól csinálni. Lényeg a jószándék, a szeretet meg még sok minden, de talán ezek leginkább, nem?

      Továbbra is minden jót kívánok nektek az utatokhoz, továbbra is követlek benneteket csendben. :)
      És köszönöm a válaszaidat, meg hogy ennyi időt szántál rám, nagyon izgalmas beszélgetés volt. :)

      Rita

      Törlés
  15. meg lehet kérdezni, melyik iskolában fogtok vizsgázni?

    VálaszTörlés