Amikor tavaly kicsiben kipróbáltuk az OO-t, nagy szükségem volt arra, hogy valami külső motivációt csempésszek napjainkba. Persze nem csokiban utaztam akkor sem (azt mind megettem), hanem matricák, pónilovak, élvezetes programok segítettek hozzá, hogy a gyerekeim mosolyogva tanuljanak velem.
Mivel ez így tökéletesen működött, azt gondoltam, működni is fog a jövőben is. Szeptemberre fel is tankoltam mindenféle ilyen mütyürből, aztán most itt maradtam a nyakamon az összessel.
A jelenségre nem találtam tudományos magyarázatot. :)
Illetve igen, de még hinni sem merem.
Egész egyszerűen úgy működik a dolog, hogy reggel előveszik a könyveiket, füzeteiket, lapjaikat, és elkezdünk tanulni. Vagy felhúzzuk a gumicsizmát, bakancsot, és elindulunk.
Tellnek az órák, és egyszerűen élvezzük az együtt töltött időt, és azt, hogy ma már azt is tudják, amit tegnap még nem.
Nem írunk dolgozatot, mert semmi értelme, hiszen pontosan tudom, hol tartanak, mit tudnak, és mit nem. Így nem kapnak ötösöket, és nem osztok egyeseket sem.
Szeptemberben még féltem, hogy ez a kezdeti euforikus hangulat majd elmúlik egyszer, és fanyalognak, ha "tanulni kell". De nem így történt, azt kell mondjam, egyre jobban rákaptak a tanulás ízére.
Persze ezt nem úgy kell elképzelni, hogy a gyerekeim egész nap a könyv felett görnyednek, és verset magolnak, vagy ha már tudják, akkor másolnak.
Mert nem...a verseket nem magoljuk, hanem olyan sokszor és olyan sok formában találkozunk egy-egy verssel a nap folyamán, hogy pár nap múlva már tudják kívülről.
Például lerajzolják, és ha már lerajzolták, a rajz mellé írják a verset is. Aztán rádöbbennek, hogy festve szebben mutatna, akkor nosza, elő a tempera. Vacsoránál elmeséljük, mit csináltunk egész nap, olyankor újra előkerül a vers is.
Nekem nincs is más dolgom, mint csodálni a bennük rejlő tehetséget:, mely minden nap más arcát mutatja, máshol tör felszínre.
(Azért néha, titokban megnézem, hol tartanak osztálytársai az iskolában, de eddig még mindig megnyugodtam. Van, amiben előrébb tartunk, van, amiben kicsit lemaradtunk, de hiszem, hogy hosszú távon a megalapozott tudás meghozza majd a gyümölcsét.)
Meghozza!
VálaszTörlésKöszi, Mary, én is így gondolom! :)
VálaszTörlésJaj, de jó,Virág! :) Már én is tapasztaltam hasonlót, persze az iskolában, és persze csakis alsósok között. Németet tanítok, heti két ill. három órában. Mivel elég szétszórt vagyok, nem igazán tudtam vezetni a mosolygókat. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy nem hiányolják. Enélkül is lelkesen végzik a feladatokat, elég csak dicsérni őket. Egy-egy mosoly tőlem sokkal ösztönzőbb, mint bármilyen matrica. Büntetni sem szoktam, ha valami nem megy, akkor még gyakorolunk. Ha házi nincs ma, lesz holnapra. Csak max. szomorú vagyok.Egyszer egy kisfiú nekem szegezte a kérdést, hogy miért nem adok nekik soha "szomorgóst". Hát, nem tudtam mit válaszolni. :)(Csak az a baj, hogy felsőben ez egyszercsak eltűnik, sajnos ott muszáj osztályozni... :()
VálaszTörlésEgyre nagyobb kedvet érzek én is ehhez az iskola nélküli léthez!
VálaszTörlésMennyire jó lenne!
szakmabeliként én is tudom,hogy mennyi "negatív" hozadéka is van a sulis oktatási formának.
Én lánykám teljesítményszorongó.Sajnos a számonkérések során szinte debilizálódik a pániktól,szorongástól.Gyakran alatta teljesít a tudásának.Múltkor pl. a mgh. msh. csoportosításnál képtelen volt felidézni,hogy melyik-melyik,holott tökéletesen tudja.Másodikba jár.Sokat foglalkozom vele,és mindenféle alternatív,játékos megközelítést beleviszek az életébe.Motivált is,és sztem ügyes..osztályzás,számonkérés nélkül egész más lenne..
Na,majd talán ..egyszer..
Leda, azon gondolkodom, miért tűnik el a felsősöknél? Hiszen, ismerve a korántsem szent nagyobb gyerekeimet, igenis képesek nem csak az ötösért hajtani, és nem pusztán a "büntetés", a rossz jegy elkerülése miatt tanulni.
VálaszTörlésAzt nem tudom, mi lenne velük, ha hirtelen talaj nélkül maradnának, de majd érdekes lesz Mesit és Somát megnézni pár év múlva. :)
Csilla, szerencsére nekem egyikük sem teljesítményszorongó gyerkőc, és még így is nagy megkönnyebbülés számukra, hogy nincs dolgozat, meg jegyek...
VálaszTörlésMost csak úgy elképzeltem, mi lenne, ha még szoronganának is a jegyektől...
Szia Virág,
VálaszTörlésengem nagyon érdekelne, hogy a hétköznapi életben (nem a a tanulásban), hogyan tudjátok motiválni a gyerekeket.Itt pl: olyanra gondolok, hogy rendrakás, este zoknikifordítás(nálunk ez állandó probléma), teríték leszedés stb. Én csináltam egy jutalmazó versenyt, addig minden működött amíg el nem érték a célt (ami egy közös program volt), de utána nem működött, állandó veszekedéssel érem csak el a dolgokat. Erre nincs ötleted?
Hú, de sok izgalmas téma merült fel! Számomra is nagy kérdés Virág, hogy a felső tagozaton mi sérül: hogy lehet, hogy az addig motivált, tudásra éhes gyermek az iskolát egészséges elfekvőnek használja. Hidd el nincs olyan hét, hogy fel ne tennénk ezt a kérdést! Én csak magamról beszélek és remélem nem bántok meg senkit: én a kiszámítható régi vágású pedagógusok közé tartozom. Szomorú vagyok, ha nincs lecke és elmarasztalok érte. Ezt mindenki tudja rólam, nagyon ritka, hogy valaki nem készít leckét. Sok jutalmat adok és változatosat! A legklasszabb matricákat begyűjtöm, egyedi pecsétnyomó garnitúrám van, teszek bejegyzést arany illetve piros tollal, lehet velem teázni. Az iskolánkban pedig olyan díjakat alapítottunk, amelyeket a gyerekek nagyon szeretnek! Húúúú. ez a téma annyira az enyém, hogy nem szeretném elfoglalni a tárhelyedet! Kerítünk rá módot! Az egésznek ez a titka! Van amiben nem motiválok Anna, hanem kérek! Mert Téged ki motivál, hogy megfőzz? Pontosan érzékeltetni szoktam, ahol nem akarok motiválni és megugrani a leszúrt flikkflakkot! Kérni és meglátni a gyereken az együttműködést! Meg szoktam látni! Erika
VálaszTörlésVirág, hogy miért tűnik el felsőre az önmagáért való tanulás?
VálaszTörlésszerintem:
1. egyre kisebb a felnőtt jelentősége az életben, kevésbé érdekli, hogy a tanára/szülője örül-e, a kortársaira figyel, ők pedig ritkán mitoválják :)
2. egyre több olyan dolgot kell tanulni, ami nem érdekli, vagyis csökken a belső motiváció előfordulása. azért szerintem, írás, olvasás valamilyen szinten minden gyereknek érdekes, meg a természetben előforduló dolgok, pláne, ha meg lehet fogni őket, vagy csinálni velük valamit.
3. felsőben ez is ritkábban fordul elő, a tananyag egyre jobban eltávolodik a mindennapi élettől, száraz, tankönyvszagú. miért van az, hogy az egyik legutáltabb tantárgy a fizika? a legérdekesebb kérdéseket lehet feltenni pedig fizikából, hogy működik a világ. ehelyett mi van? képletek, amikor a gyerekek még igazán azt sem értik, hogy működik egy egyenlet... és nekik azt fel kéne fogniuk, hogy matekkal le lehet írni a világot. hát nem abszurd? na, innentől ki akarja megtanulni a newton-törvényeket?
-----
más téma, a mindennapi motiválás engem is érdekelne, már olyanokkal is gondjaink vannak, mint a reggeli felöltözés, vagy a játékok elpakolása... néha én is bevetem a matricázós módszert, szigorúan egy témára, de khmmm, én sem vagyok a rendzseres fajta, elfelejtem osztogatni :D
Ha nincs terhetekre pontosítanék, mert amit beírtam felületes: szerintem arra nagyon vigyázzatok, hogy egyszerre egy problémára akarjatok gyógyírt kapni és azt vigyétek el készség szintre. Az én tanítványaim 3. osztályosok és a 4. nagyon fontos szabályt, ami szerintem a tanuláshoz nélkülözhetetlen, most vezettük be. Három szabály tökéletesen megy! Tudják, hogyha nincs rend körülöttünk,káoszban nem lehet a munkánkat végezni. Ezt az osztályban egy gondosan rendbe rakott íróasztal jelzi. Tudják, hogy szükségünk van fényre (ha lehet természetesre), ezt egy ablakon bekukucskáló napocska jelzi, és csendre, ezt egy ujjal keresztezett szájacska jelzi. A táblákat hetekig bevittem, hordom magamnál,- csak akkor viszem a következőt, amikor látom, hogy az előző megy és közösen kiragaszthattuk!!! - megbeszéltük mit jelezhet, miért fontos, megállapítottuk, hogy így tényleg könnyebb együtt munkálkodnunk. Amikor nem valósult meg az éppen aktuális feltétel, felemeltem a kártyát és kétségbeesett, aggódó szemmel néztem körül. Semmi hang. Jártak a kis kezek, széthúzták a függönyt, elcsendesedtek. Azóta profin megy a dolog, az osztályba kiragasztásra csak azután került, amikor már csak egy-egy esetben kellett rámutatnom a táblára. Most azt a táblát gyakoroljuk, hogy szellőztetés. Nagyon fontos, hogy friss levegő legyen az osztályban. Ez nincs még kiragasztva, csak viszem. A motivációnak nagyon nagy fontossága van, de annak is, hogy készségig elvíve a dolgot természetessé váljon, és elvárhassuk. A két évest megtapsoljuk, ha bilibe pisil, az ötévest már nem.
VálaszTörlésNagyon érdekes programot dolgoztunk ki tavaly! Egyetlen dolgot akartunk megoldani: a gyerekek ne fussanak a folyosón! (mert baleset lehet belőle). Egyszer leírom nektek! Prímán megy! Bocsi mindenkinek, megint hosszú lett! Erika
A Kulcsárék tanfolyamán volt erről szó éppen. A matricázás, a túlzott dicséret vagy a "fizetés" a jó jegyért kialakít a gyerekben egy passzivitást. Vagyis egy idő után csak a csalifalatra hajlandó megerőltetni magát. Mivel ez az idő múlásával egyre kevesebb, majd nem fog szépen írni, igényesen dolgozni vagy tanulni. Áttételesen: nem fog szívességet tenni "csak úgy", erőfeszítést tenni "csak úgy", hanem kizárólag azonnali jutalomért (pavlovi berögződés). Ebben a felállásban abszolut igazságként kimondható, hogy az élvezetes tanulás önmagában öröm a gyereknek, és nem kíván jutalmat.
VálaszTörlésA legjobb, hogy mikor a cikket olvasni kezdtem, azon filóztam, vajon mi a fenének neked ez a hülye matricázás? Lám, tényleg teljesen felesleges- mint az pár mondattal lejjebb kiderült. Ennél jobb bizonyosság arról, hogy jó, amit csinálsz, nem kell.
Kedves Doris,
VálaszTörlésnagyon jókat írtál. Pont ez a gondom, hogy a gyerekeim mindent örömmel, jókedvvel csinálnak (tanulás, sport, zenegyakorlás), egyedül ezek a napi rutinfeladatok nem mennek, nem csinálják "csak úgy".
Amúgy én is meglepődtem, amikor megláttam a ponys matricákat Virág bejegyzésében, mi lesz ebből?
Bocs, hogy beleokoskodok, Anna, hisz Virágot kérdezted, de ez nálunk is elég sarkalatos dolog. Én emlékszem, gyerekkoromban mennyire szörnyű teher volt a pakolás. Átláthatatlan, véget nem érő káosznak tűnt a folyamat. Emiatt próbáltam elodázni, és persze benyeltem a veszekedéseket. Szerintem a legtöbb gyerek pont így érez, épp ezért ha igazi nagy rumli van, én beszállok hozzájuk segíteni. Úgy mindig jobban megy. Nem tudom, mekkorák a gyerekeid, de egy idő után 7-8 év nálunk már lehet is velük beszélni arról, hogy egyedül nem bírod, segítségre van szükséged. Az én fiaim egyszer csak maguktól kezdek beszállni az otthoni dolgokba. Nem mindig jókedvvel, de ezt nem is várom el. Ki szeret takarítani?
VálaszTörlésJót kérdeztem - barátnőm segítségével! :) Köszönöm a választ, Virág, az egész válaszadásos hétvége nagyon tetszett! Ez a téma nagyon érdekessé nőtte ki magát! A motiváció kérdése nagyon érint minket! Most a szünetben szerettem volna egy nagy plakátot készíteni, amire névre szólóan lehet gyűjteni az ügyeskedésért, pakolásért, szófogadásért a matricákat, a végén valami programra be lehetett volna váltani őket. Virág, a bejegyzésed, és doris hozzászólásai után úgy érzem, nem kellene megcsinálnom. Ha jobban belegondolok, az elején biztos sikerem lenne, de aztán az újdonság ereje gyengülne és ott tartanánk, ahol most.
VálaszTörlésAzt mondják, sokat dicsérem a gyerekeket. Hátrányáról eddig nem tudtam, de a Kulcsár-féle elmélet szerint láthatólag mégis van? Az van nálunk dicséret esetén, hogy ha dicsérem az egyiket, a másik kérdezi, hogy ő nem is ügyes? (szerencsére a 3. még nem tudja megkérdezni...) Mondom neki, ha te is úgy viselkedsz, téged is megdicsérlek. Aztán ez sokszor azért hatásos, mert ennek hatására ő is rakodik, fut fogat mosni, igyekszik öltözni. Annyira nem érzékelem, hogy passzívvá válnának.
Pedig nagyon ránkférne többször valami hatásos motiváció. A napi rutin során is, meg ha valami tevékenységet akarok kezdeményezni. Nem házimunkába besegítést, hanem pl. sólisztgyurmázni.
Ez nagyon érdekes, amit a dícséretről írtál. Számomra is kusza egy kicsit, de már másutt is olvastam ezt. Mindig mindenért dícsérni- ez sem jó. Én azt találtam ki, hogy ha valami nyilvánvaló dolgot tesznek, azt megköszönöm Pl. köszönöm, hogy gyorsan felöltöztél. Jaj, de jó, hogy elraktad a tányérod!- szóval hogy azt lássa, boldoggá tesz ezzel. Ez úgy tűnik, működő képes, és mégis megmarad bennük, hogy nem jár mindenért mindig dícséret. Engem sem dícsérgetnek, ha felporszívózok.
VálaszTörlésSziasztok!
VálaszTörlésAnnyira sajnálom, hogy most nem tudok olyan intenzitással részt venni a beszélgetésben, ahogyan szeretnék. :)
De ígérem jövök majd...addig azért csak írjatok nyugodtan.
Most nagyon érdeks napjaink következnek, régóta vágytam már, hogy ezt megvalósíthassuk, és láááám, sikerült!
Üdv mindenkinek, Virág.
Sziasztok!
VálaszTörlésSzerintem:
Minden kamasz más. Mindenkihez meg lehet találni a kulcsot. Vannak olyan típusú gyerekek, aki türelmesek, szeretnek egy helyben ülni és olvasgatni, szemlélődni. Vannak olyanok, akik nem bírják ki, hogy öt percig egy dologra figyeljenek, és nagy erőfeszítés nekik nyugodtan végig ülni egy órát. Ettől függetlenül ez tőlük is elvárás. :) "A mai gyerekeknek húszpercenként reklám." mondta volt egyik szaktanárom még az egyetemen. És tényleg így működnek. Úgy viselkednek, amire szocializáljuk őket. Ha azt tapasztalják, hogy mindenért dicséretet kapnak, akkor személyes sértésnek veszik, hogyha esetleg elmarad. De valljuk be a kötelességekért nem szoktak dicséreteket osztogatni. Azért még engem senki sem dicsért meg, mert nem szemeteltem az utcán vagy mert vettem jegyet a buszra, nem kaptam érte ajándék matricát sem pedig csokinyulat. Mégis megcsinálom, mert "kötelességem".
AMi szerintem egy szülő - gyerek, tanár - gyerek viszonyban nagyon motiváló erejű lehet, a másik szeretetnyelvének megismerése. Ez egy harmincfős osztályban elég nehéz, de nem lehetetlen. Otthon, a saját gyerekeit meg mindenki megfigyelheti. Hogy érezze a gyerek, hogy szeretik és a javát akarják. Csodákat ki lehet hozni még a legelvetemültebb rendbontóból is. :) És ha már elhitte nagy nehezn a gyerek, hogy azért dolgozunk, mi felnőttek, hogy neki jó legyen és nem azért, hogy "szivassuk", akkor már könyebben elfogadja, hogy bizony vannak kötelességei, amiket akkor is meg kell tenni, ha nem tetszik és nem azért, mert jön az ellenőr és megbüntet, ha nem veszel jegyet, hanem azért, mert mindenkinek kötelessége fizetni egy adott szolgáltatásért. Gyerkeket nevelni egész emberes és nagyon időigényes feladat, az biztos, de nem lehetetlen. Szóval lehet motiválni a gyerekeket később is, majd ha kamaszok lesznek és megkérdőjelezik, hogy tényleg jó az nekik, hogy megismerik a világot. Tényleg jó, hogy az anyjuk melett vannak egész nap, bezzeg a Julcsi, Sári meg Ferkó... és nem akarok senkit sem elkeseríteni, de hiába lehet megfogni valamit egy kamaszt nem biztos hogy érdekli. Mint ahogy a fizika sem feltétlenül érdekelne minden kamaszt akkor sem, ha izgi kisérletek vannak, mert a lustaság és ellenállás a kamaszok igen nagy jellemzője. Mindig más kell nekik. Az nem jó, ami van. Ha így van ez a rossz, ha úgy van az a rossz. Nem feltételenül van ez mindegyikkel, de mint írtam a temperatum is meghatározza, hogy éppen milyen kamasz lesz az illető. Nincs két egyforma gyerek, még egy családban sem. Egyik sok-sok gyermekes ismerősöm mondta, hogy ahány gyereke van, annyiszor kellett újratanulnia a szülőséget meg a tanáriságot, mert nem volt két egyforma. Az egyik ezt szerette, a másik ki nem állhatta, stb.
Szóval, Virág, 2-3 év és már itt is az újabb kamaszkor kicsiny családotokban. :) Izgi lesz, az biztos. De nincs lehetetlen. Tényleg nincs. Az igazi pedagógus mindig optimista. :)
A kisgyerekek motiválásához csak annyit, hogy meg kell próbálni segíteni neki, hogy értse pontosan mit várunk el és miért. Általában, ha a gyerek magáévá teszi az értékrendet, hogy fontos dolog a zoknit kifordítani és ezt ő is így gondolja, magától meg fogja csinálni, vita nélkül. Csak eddig eljutni nem könnyű. Lehet, hogy soha az életben nem fogja a zoknit kifordítani. Akkor ő egy ilyen gyerek lesz. Csak érezze, hogy ennek ellenére azért nagyon szeretik a családban. :) Szerintem a vita fölösleges. A "hányszor mondjam, hogy csináld meg" kezdetű mondatok igen fárasztóak a szülőnek és a gyereknek is. A gyerek nem mindig úgy működik, ahogy azt mi elképzeljük. Nem feltétlenül akarja a mi nünükéinket átvenni. Vannak egyéni megoldási módjai, amiket lehet, hogy szívesen alkalmaz. Mi a célom? Hogy rendben legyenek a zoknik. Ha ő ezt úgy teszi meg, hogy hetente egyszer az összeset kifordítja, akkor jó, de ha úgy, hogy naponta levetés után/felvevés előtt fordigatja ki, akkor az is jó. Szerintem a motiválásohoz itt két dolog kell: megértetni a gyerekkel, hogy miért fontos ez vagy az és hagyni, hogy magától adja meg a választ vagy dolgozza ki a megoldást. :)
VálaszTörlésdoris, az, hogy megköszönöd az elrakodást és elmondod, hogy örülsz neki, az nagyon jó dolog! Szoktam én is így csinálni, gyakrabban kéne. Mindenféle érzelmeinket gyakrabban kéne kifejezni feléjük. De azért érezhetik, hogy az is valahol dicséret.
VálaszTörlésJa, igen, a porszívózásért sem dicsérnek meg (bár nálunk volt már rá példa!!! :)), viszont meg sem köszönik, nem örülnek neki.
Amúgy én elfogadom, hogy passzívvá válhatnak, abszolút logikus, valahogy megunják a dicsérést, ahogy a matricákat is megunnák. Lehet, még nem jött el nálunk ez az idő! Vagy épp amikor nem fogadnak szót, nem rohannak rögtön a dolgukra, akkor az már passzivitás. :)
(halkan jegyzem meg: elbizonytalanodtam, ezért utánanéztem a dicséret helyesírásának, és rövid i-vel írjuk.)
Ahogy a ránk férne is külön írandó. Így már két sarkalatos hibát legalább megtaláltunk.
VálaszTörlésA hozzászólásokból is kiderül, hogy egyikünknél sincs a bölcsek köve, mert nincs két egyforma gyerek. Én minden szép órát meg szoktam köszönni a gyerekeknek és hálát adok a jó Istennek, hogy együtt tölthettük. Az óra kezdetén mondani szoktam, hogy úgy végezzük a dolgunkat, hogy ne múljanak a percek értelmetlenül. Én úgy tapasztaltam, hogy igenis minden gyerekhez van kulcs (eddig egy komoly beteg gyermekhez nem találtam 25 év alatt. Ott is elsősorban a szülők nem fogadták el a saját gyermekük problémáját). Évek óta azért imádkozom Istenhez, hogy soha ne legyen belőlem unott, kiégett tanár. Mindig vigyáztam és vigyázok magamra, mert adni csak az tud, akinek van miből! - mindegy, hogy szülő, ped. , szomszéd néni, boltos. Erika
VálaszTörlésHa ez sikerül, gratulálok. Én sajnos azt látom, hogy tízből talán egy marad, akire rá merném bízni a gyerekeimet úgy a tizedik pályán töltött éve után. És igen, sokan már az első napon kiégett, unott, érdektelen tanárok. :-(
VálaszTörlésSokat kell dolgoznia az embernek önmagán. A munkát így is úgy is el kell végezni, ha jól, ha rosszul állunk hozzá. Akkor legalább érezzük jól magunkat benne addig, amíg kaptunk rá kegyelmet.
VálaszTörlés"Az emberi munka milyenségét a lélek mélysége határozza meg. Az alkotás ugyanis nem más, mint a lélek visszatükröződése" /Adolf Kolping/ Erika
Arra gondolok, ha anno egy ilyen Erika néni kezd a fiammal, talán minden másképpen alakul. Egyszerűen a pedagógusoknak kiemelt alkalmasságit és kiemelt oktatást kellene biztosítani. Ezen kívül alaposan a fejükbe verni, hogy őrületes felelősségük van a gyerekek jövőjét illetően. Én az elmúlt években kezdtem picit felnőtt-párti lenni de most megint átbillent bennem mutató a gyerekek felé. Akárhogy nézzük, a lényeg, hogy a gyerek a gyengébb, és az, hogy végül "soha nem győzhet" az kötelezi a tanárt, hogy valamiképpen utat keressen hozzá. Az én fiam egyidő után már nem beszélt velük. Akkor azt mondták, szegényes a szókincse. Mondtam, ez nem igaz. Nem ismeritek, hogy ki ő valójában. Megvonták a vállukat. Te nem éreznéd rosszul magad, ha egy gyerek nem beszélne veled? Nem gondolnál arra, hogy nem az ő útján jársz? Dehogynem. És én is ebben hiszek. De a bizalmam odavan. Ha tehetném, kamerákkal figyeltetném az osztályt, hogy ellenőrizzem, mit csinálnak a gyerekeimmel, mert már nem bízok a pedagógusokban. Elvették a gyerekeimtől a tanulás örömét, és elvették tőlem a bizalmat.
VálaszTörlésBocsánat, úgy látszik, még mindig nagyon haragszom.
Szerintem alapvetően az a gond a tanárképzéssel: túl sokakat képeznek ki. Tkp. bárkiből lehet tanár (ami nemm inden esetben rossz), de nagyon sok olyan ember van aki egyszerűen alkalmatlan a plyára. Sok hallgató úgy megy tanárnak, főleg tanítónak, hogy jaj de jó lesz kicsi aranyos gyerkekkel játszani. vagy milyen jó lezs érdeklődő fiatalokat tanítani, mert azokolyan jók. Aztná bekerül egy iskolába és csúnya kifejezéssel élve pofára esik, hogy nem egészen ez az, maire számított. Elmegy az életkedve, hogy hát ezek a gyerekek nem ugyanazok a gyereke, mint akik az ő álomvlágában voltak. azok aranyosak voltk és mindent megértettek elsőre. Ezek izegnek-mozognak, beszélnek, mikor nem kéne, és nem akarják érteni amit mondok.. sőt.. még szüleik is vannak, akik elvárnak ezt-azt... szörnyű, vagy esetleg nagy leklesedéssel beleveti magát a munkába, annak él, más nem is létezik, szakkört szervez meg napköziban extrafoglalkozást, mindent csinál, azátn pár év múlva kiégett. Igaz, amit Erika mondott: csak az tud adni, akinek van miből.
VálaszTörlésA másik az "elve el se kellett volna kezdeni"- típus, aki azért végez el a pedagógusképzést, mert az is egy papír, bár a gyerekeket nem szereti, tanítani nem akar, de a szülők rábeszélték, hogy fiam/lányom jó lesz az. Kenyeret a papír nem kér. Aztán mégis elmegy tanárnak, mert úgy sikerül. Jaj, az Ég óvjon az ilyen tanároktól. Nekem volt egy ilyen gimnáziumban, nem kívánom senkinek. Már eleve kiégve és csalódottan kezd neki a pályának. Büntetésként éli meg, hogy a "hülye kölkökkel" kell foglalkoznia. És rengeteg ilyen évfolyamtársam volt az egyetemen.
Persze vannakolyanok, akik pszichológiailag alkalmatlanok a pályára, sajnos ezt sem szűrik ki az egyetemeken, illetve olyanok, akik módszertanilag nem felkészültek, és még ezt is csak kevés helyen szűrik. Felhígult a tanártársadalom, és aki tényleg tudna és szeretne tanítani pályaelhagyásra kényszerül. Szomorú ez nagyon. :(
VálaszTörlésA gyerekek nagyon nagy bajban vannak (azért róluk beszélek, mert ők sokkal kiszolgáltatottabbak, mint mi!): a szüleiknek tenger sok munkájuk és idegeskedni valójuk van, perspektívát nem látnak maguk előtt (nekik kellene mutatni, de hogyan?) + bárki lehet tanár. Nincs felvételi, alkalmassági! Amikor én felvételiztem a következőkből állt az alkalmassági: addig soha nem látott gyerekeknek kellett mesélnem, rajzolnom kellett, dallamot visszaénekelni, ritmizálni és mozgásos tevékenységet bemutatni.(magyar és tört. felvételi) Azóta sok víz lefolyt a Dunán... Nagy szükség lenne a ped. pályán a mentális gondozásra, a tudatosan felépített regenerálódásra (előtte szelektálásra és akik elhivatottságból pedagógus, annak a megbecsülésére - nem csupán anyagi dolgokra gondolok). Nagyon összetett kérdés mindez!
VálaszTörlésErika