Gyerekek és a pénz

Nagyobbjaink szólnak, ha úgy érzik, valamire szükségük van. Többnyire egyetértünk a kéréseikkel, ritkán kellett eddig nemet mondanunk.

A kisebbekkel is hasonlóan működik a dolog, de valahogy gyakrabban térnek el a nézőpontjaink. :)

Elérkezettnek láttuk hát az időt, hogy komolyabban beszélgessünk velük is a pénzről, illetve a családi költségvetésről.

A héten Emesével végigvesszük, mi az, amit hónapról hónapra ki kell fizetnünk. a húszezres számkörben már úgyis ügyesen számol, ám sajnos most egy kicsit átlépjük ezt a számkört. :)

Soma leméri majd, mennyi vizet fogyaszt egy nap a családunk, a deciliter-liter-hektoliter átváltását gyakoroljuk.

Egy kedves feladat lesz mindkettőjüknek, hogy vasárnapra önállóan tervezhetnek ebédet.Természetesen az árkalkuláció, a vásárlás, és az elkészítés is az ő feladatuk lesz.

  

A héten kezembe akadt a Nők Lapja egyik száma. Talán a legújabb lehetett...? Ebben Alkér Orsolyával , a Csodasuli tulajdonosával (vagy valami ilyesmi titulusa lehet a hölgynek...) naszóval ővele megejtett riport ismét elgondolkoztatott a zsebpénz kérdésén. Akit érdekel az anyabank, mint újkeletű fogalom, vagy a kamatos kamat szerepe a gyermek életében, az nyugodtan böngésszen a Csodasuli oldalán, lépten nyomon ebbe a témába botlik majd. :)

Időről időre felmerül családunkban a zsebpénz, mint téma. Sajnos, mi ebben a kérdésben elég kevés fantáziával megáldott szülők vagyunk.

Kipróbáltunk már ezt-azt, de nem vált be egyik rendszer sem.

Vagy túl sok pénz vándorolt a gyerekeinkhez, vagy túl kevés.

A túl kevés azt jelentette, hogy minden szükséges kiadást mi fedezünk, ők csupán arra kapnak keretet, amit szabadon elkölthetnek. Ebben a rendszerben tilos a szülőnek sikítani, hogy "jaj,mit vettél már megint!", hanem szelíd mosollyal kell tűrnie a százegyedik felesleges ketyerét is az otthonában.

Hát ennek nem sok értelmét láttuk, mert iskolai büfében, vagy egyebütt huszadik lüke dolgot megvásárolni nem nehéz. Gyűjteni meg minek gyűjtse a pénzt, ha a szükséges dolgokat úgyis megvesszük neki.

Ráadásul nekünk, felnőtteknek sincs „zsebpénzünk”, tehát olyan összeg nem áll rendelkezésünkre, amit „csakúgy” elkölthetünk. Mint a legtöbb nagycsaládban, nálunk is minden fillérnek pontos helye van, és minden megvásárolt dolog valamilyen úton-módon az egész család érdekét szolgálja. Ezért aztán nem tartom helyesnek, ha azt gondolják, van olyan, hogy "én pénzem", és "arra költöm, amire én akarom".

Ez távolról sem az életre nevelő zsebpénz.

Ha a szükségletei egy részéről is neki kell gondoskodnia, akkor rögtön túl sok pénz vándorol hozzá. És kérdés, hogy valóban megtanul-e gazdálkodni, hiszen ha nem jól osztja be a pénzt, nem tehetem meg, hogy a szükségleteit ne elégítsem ki.

Egy példa: mondjuk abban állapodunk meg, hogy magának vásárolja a ruháit. Kap havonta 5 ezer forintot, de novemberre kiderül, nem jól osztotta be, és télikabátra nem telik neki. Nyilvánvaló, hogy nem engedhetem, hogy viselje a következményeit, és megvásárolom neki én a télikabátot.

Ezzel viszont tökéletesen aláásom az önállóságát, és nem azt tanulja meg, hogy be kell osztania a zsebpénzét, hanem azt, hogy ha elherdálja a pénzt, majd valaki kisegíti a bajból.

Ha viszont tökéletesen beosztja a zsebpénzét, akkor minek is adok zsebpénzt? Akkor már nincs mit megtanulnia, hiszen tudja, hogyan bánjon már a pénzzel.

Azt gondolom, a mi családunkban akkor lesz a gyerekeinknek saját pénzük, ha majd dolgoznak. Úgyis akkor fognak dolgozni, amikor majd belül azt érzik, hogy pénzre van szükségük.

Így aztán a mi családunkban nincsen zsebpénz. :)

Amikor én 14 éves lettem, alig vártam, hogy diákmunkát vállalhassak, és saját pénzem legyen. Minden nyáron dolgoztam egy hónapot. Magam kerestem a munkát, magam intéztem mindent, ami ezzel kapcsolatos volt. Én 14 évesen értem meg rá.

Nics két egyforma gyerek, mindenki más életkorban érzi azt a belső igényt, hogy pénzt szeretne keresni, és ezért hajlandó megdolgozni.