A vizsga

A magántanulóknak törvény szerint évente egy alkalommal, év végén kell számot adniuk a tudásukról. Ennek ellenére igazgatónővel azt beszéltük meg, hogy mindannyiunknak egy jó tapasztalat lesz az, ha félévkor is vizsgáznak a gyerekek.

Hát ez tényleg így volt. Jó tapasztalat volt.

Először is halálosan izgultam, milyen lesz. Mint az államvizsgán annak idején.

Egyedül az nyugtatott meg, hogy tudtam, különösebb tétje nincs a dolognak. Egyrészt jegyet nem kapnak, másrészt, ha kapnának, az sem befolyásolna szinte semmit a dolgok menetén. 

Mert belül érzem, hogy amit csinálunk, az jó. 

Nem nagyképűségből gondolom ezt, hanem mert van négy nagyobb gyerekem, és megtapasztaltam, mi volt igazán fontos abból, amit kisebb korukban kaptak, vagy nem kaptak.

Szóval reggel felkeltünk, megreggeliztünk, és bepakoltuk a tavalyi hátizsákba az összes könyvet, munkafüzetet, mappát, tolltartót. (Mesi itthon felejtette a sajátját)

Igazgatónő azzal fogadott minket, hogy ez egy kicsit így sok lesz a gyerekeknek, de majd év végén okosabbak leszünk. Hát erre csak bólogatni tudtam, szerintem is. :)

A két gyerkőc beült a tanáriba, és egy kedves tanító néni felügyelte őket, aki naplót írt, vagy dolgozatot javított közben. Én elláttam útravalóval a kicsiket, gyors puszi, és mennem kellett. Furcsa érzés volt otthagyni őket, mert bár tudtam, hogy egyedül is boldogulnak, azért az elmúlt fél évben egész nap együtt voltunk, és maximum apjukra, vagy a nagyobb tesókra hagytam őket, szóval mindig nyugodt lehettem. 

Hazajöttem, és az első negyed órában nem tudtam, mihez fogjak. Leültem Szentírást olvasni. Amikor végre magamhoz tértem, és megnyugodtam, akkor már képes voltam takarítani és főzni is. :)

Eközben a gyerekek megírták az írásbeli szövegértést, nyelvtant, matekot. Aztán következtek a szóbelik. Ezek végére értem vissza, már jócskán elmúlt egy óra, mikor Soma még énekvizsgázott. 

A szóbeli után megdicsérték Mesit is, meg Somát is. Igazgató néni azt mondta, Emese izgult egy kicsit, de Somán nem látszott ennek jele. Azért annyira egyiküket sem viselte meg a dolog, mert nagyon jó hangulatban zajlott minden vizsga, a tanító nénik inkább arra voltak kíváncsiak, mit tudnak, mint arra, hogy mit nem.

Mégis, bennem azért elindított sokféle gondolatot ez az egész dolog.

 Mint ahogy az iskolai tanulásnak sajátos formái, illetve sajátos stílusa van, igaz ez az otthonoktatásra is.
Itthon csak hárman vagyunk, míg az iskolában 25 gyerek csücsül a padokban.
Az iskolában elkülönül az osztálytól a tantó néni, én itthon szervesen benne vagyok a közösségünkben.
Itthon nincs tábla, nincs csoportos játék, nincs csengő...egészen más módszerek alakulnak ki a fegyelmezésre, a tanulásra, mint az iskolában. Mégis, a vizsgán iskolai módszerekkel mérik majd azokat a gyerekeket is, akik nem iskolai módszerekkel tanulnak.
Érzek ebben némi prekoncepciót, miszerint az igazi tudást csak az iskolában lehet megszerezni, ezért ez az etalon, ehhez mérik az OO-s gyerekeket is.

A másik gondolatomat a napi rutinunk szülte. Általános iskola alsó tagozatán a tanító néni hatáskörébe tartozik, hogy a törzsanyagon kívül mit, milyen súllyal tanít meg a gyerekeknek.
Kérdés, hogy engem elismer-e a rendszer a gyermekeim tanító nénijének, avagy nem.
Elképzelhető-e, hogy megkérdezik tőlem, mégis mit csináltunk egy félév során, és ennek megfelelően állítják-e össze a vizsga anyagát?
A kérdés persze költői. :)))
Mindez azért érdekes, mert az elmúlt fél év során a szemléletem, a módszereim egyre távolabb kerültek az iskolától.
Hogy csak néhány példát említsek, szeptemberben még órarend szerint tanultunk. Aztán kiderült, ennek nem sok értelme van az OO során, ugyanis egyszerűen volt olyan nap, amikor annyira belejöttek az olvasásba, hogy egész délelőtt ezzel foglalatoskodtak. Olvastak,  rajzoltak, megfogalmazták az olvasottakkal kapcsolatos gondolataikat, stb. Az iskolában mindez darabolva történik, mi itthon egész délelőtt ezzel foglalkoztunk. Aztán másnap a matematika rejtelmeiben merültünk el, és ezt sem hagytuk abba 45 perc múlva. Ha a mértékegységek volt a témakör, akkor lemértük a szobákat, ágyakat, területet, kerületet számoltunk, vagy éppen a főzésnél segédkeztek; hozták a kiló lisztet, a mérték, hány dkg a tojás, és hány dekagramm a 20 dkg vaj. Meglepődve tapasztalták, hogy 20 dkg volt. :)

A következő, előbbinél fajsúlyosabb kérdés a munkafüzetezés. Ha jól sejtem, azért alakult ki a munkafüzet-forma, hogy jól lehessen egyszerre 25 gyerekkel dolgozni, ne kelljen a tanító néninek törnie a fejét okos kérdéseken, sőt, ha nem érnek az olvasmány végére, akkor egyszerűen ki lehessen jelölni a házi feladatot. Nem gondolom, hogy ezzel bármilyen problémám is lenne, de itthon erre nincs szükségünk.
Itthon egy mese vagy történet feldolgozása tökéletesen megvalósulhat főleg verbális formában. Hiszen itt ülünk egymással szemben, miért írnánk mindent, amikor beszélgethetünk is? Ráadásul a két gyerek között 13 hónap a korkülönbség, ami egyszerre sok, és egyszerre kevés.
Kevés, mert nem szükséges kétféle irodalmi művet olvasni, tökéletesen elég egyet.Ugyanazt megértik mind a ketten, legföljebb Emese árnyaltabb, és érettebb véleményt tud megfogalmazni, a történetet teljesebben átfogó kérdésekre is tud válaszolni, mint Soma.
"Munkafüzetezni" egyedül a vizsgákra való készülődés miatt szoktunk, mert azt gondolom, az egy külön műfaj. Rutint kell szerezniük abban, hogy van a.) és b.) kérdés, itt zölddel kell aláhúzni, amott pirossal karikázni, itt egy szóval válaszolni, a másik esetben három mondatot kivadászni a szövegből, stb.
Természetesen ennek is van helye, és értelme, mert a későbbi tanulási technikákhoz elengedhetetlen, hogy képes legyen egy szövegben visszakeresni, szó szerint, vagy éppen saját szavaival válaszolni, más szavakkal ugyanazt kifejezni, stb, stb.
De ne feledjük el, hogy ez mind írásbeli feladat...és sajnos a mai iskolákban nagyon kevés idő van szóban felelni, egyáltalán megnyilatkozni. De itthon egészen más a helyzet. Itthon van erre is idő.

Matematikából Soma nagyon erős, most éppen az írásbeli összeadásnál tartunk. Mondom neki, milyen jó lesz, ha nagy számokat is gyorsan össze tud adni fejben. Látom rajta, nem érti mire gondolok...sebaj, leírtam egy lapra, hogy 2768+3416. Na, - kérdem diadalittasan - ez mennyi?

Vártam, hogy azt mondja, nem tudom, ezt még nem tanultuk, vagy valami hasonló...de nem...összeadta fejben. Rögtön megértettem, hogy nemigen tudom őt az írásbeli összeadásra a gyorsaság ígéretével motiválni.
Szinte egy szinten vannak Emesével. A különbség a két gyerek között mindössze annyi, hogy Emese kitartóan képes szöszölni másfél órát is, míg Soma tizenöt perc után lenullázódik, és akkor már a 2+2-t sem képes elvégezni.
Folytathatnám a sort, de a lényeg annyi, hogy a két gyerekkel ugyanazt tanuljuk, csak eltérő intenzitással, eltérő mélységben.
Éppen ezért  a hagyományos életkori felosztással, miszerint Soma a másodikos, Emese a negyedikes anyaggal halad előre, már nem tudok azonosulni, és nem látom értelmét a gyerekeket ebbe a sablonba belesimítani.
De akkor hogyan lesz ebből vizsga év végén, ha elfelejtem az osztályfokokat, alig használunk majd munkafüzetet és búcsút intünk az órarendnek?

Én már tudom! Nemsokára megosztom veletek is!