2010. október 8., péntek

Kegyelem

Az egész történet persze nagyon régen kezdődött. 
Amiről most írok, az augusztusban.
Kórházba került, mert nem evett, nem ivott szinte semmit. Sejtette mindenki, hogy így lesz, Ő pedig pontosan tudta is előre. Rák. Visszautasított minden kezelést...leélte már az életét-mondta.
Így a kórházban már semmi nem történt, valamiért még infúziót sem kaphatott. Egyetlen információval lettünk gazdagabbak: a bal agykamrában is áttét van már.
Érdekes, hogy Ő akart kórházba menni, mondván, ne legyen a terhünkre. Aztán a kórházban teljesen összezavarodott. Emlékszem, a szívszorító látvány nem a soványsága, beteg tekintete volt, hanem ahogy elhagyatottan ült az ágy szélén, és azt motyogta, hogy ez nem az ő ágya, ide nem fekhet le, pedig nagyon fáradt. Ez nem az ő étele, ezt nem fogadhatja el ezektől a jóemberektől, pedig enne pár falatot.
Aztán bejött két nővérke, és jó hangosan megkérdezték a szobatársaitól, hogy van-e valami a pelenkában...
Ez a két esemény így, egy időben elég volt ahhoz a szikrához, ami azt mondta, most azonnal haza kell vinni innen.
Így is lett, hazavittük. Egy óra múlva már totyogott haza a saját lábán, két oldalról támogatva.
Azt még nem tudtuk, mikor ki tud vele lenni, és mi vár ránk.
Annyit tudtunk csak, hogy nem hagyjuk magára. Hosszú volna leírni, mikor hogyan oldódtak meg a kérdéseink, a lényeg az, hogy mindig minden és mindenki a helyén volt.
Eleinte még tudtunk vele beszélgetni, bár a daganat elvette a gyors észjárását, a fürge tekintetét.
Lassú volt a beszéde, motyogott, nagyon kellett figyelni, mit szeretne mondani. Nem kellett előtte színjátékot játszani, pontosan tudta, hogy így lesz. Elbúcsúztak tőle a gyerekek is, mi is, lényegében minden nap.
Amikor eljött az idő, hogy István a fájdalomcsillapító tapaszt ragasszon a mellkasára, megbeszéltük vele, hogy innentől már beszélgetni sem fogunk tudni, de itt leszünk mellette.
Az utolsó napokban is a kezét nyújtogatta, mindig keresett valakit, aki megfogja. És mindig volt valaki, aki megfogja.
Egy péntek estén valahogy véletlenül összegyűlt körülötte a család. Véletlenül? Dehogy véletlenül...csak nem lehetett még tudni, hogy ez egy pontos akarat volt valahonnan.
Ezen a péntek estén a szerettei vették körül, imádkozva, énekelve. És egyszer csak nem vett többé levegőt.

Tegnap eltemettük.
Hat hét alatt annyi kegyelemben volt részünk, amit el sem tudtunk képzelni előtte.

 A gyerekeink is velünk voltak végig, és kimondhatatlanul hálás vagyok, hogy tudunk velük is beszélgetni a halálról.
Persze nagyon aranyosan folytak bele a dolgokba, Emese például azt mondta a temetés közben suttogva, hogy nekem majd csodálatosan nagy kősírt csináltat, és rengeteg virágot hoz majd a síromra.
Úgy látszik, azt érezte-látta, hogy a temetés aktusában ez a fontos. Remélem, sikerült neki elmagyaráznom, hogy ezek teljesen lényegtelen dolgok, inkább majd egy imát mondjon el.
Soma hol nagyon figyelt, és továbbgondolta, amit hallott-látott, hol egy pókot próbált becserkészni. Jelzem, sikerrel.
Persze a nagyok már tevékenyen részt vettek minden készülődésben, felolvastak, énekeltek.

Este azt beszéltük Istvánnal, hogy ha nem szentségtörés ilyet mondani, akkor
ez egy szép történet volt a családunk számára.

21 megjegyzés:

  1. Írnám, hogy részvétem, Virág, de nem olyanok a soraid. Megborzongattak, pozitívan. Nem tudok sajnálkozni ilyen szavak után :) inkább azt írom, hogy nyugodjon békében! És ezután biztosan úgy is lesz. Isten Vele.

    VálaszTörlés
  2. Így ismeretlenül is megkönnyeztem a soraidat...Őszinte részvétem! Kriszta

    VálaszTörlés
  3. Köszi, Timi!
    Azt beszéltük Istvánnal is, hogy mennyire furcsa volt a sok ember, aki jött részvétet nyilvánítani. Mi meg lebegtünk egy méterrel a föld felett. Nem, nem örömünkben, mert persze hiány maradt Őutána...de az átélt kegyelmektől mindenképpen.

    VálaszTörlés
  4. Köszönöm, Kriszta!
    Én az egész estét végigsírtam tegnap, de nem sirattam senkit, se magamat, se Őt, csak valami egészen más tudatállapotba kerültem. István mondta, ez a Kegyelem.

    VálaszTörlés
  5. Gyönyörűen írtad le, Virág! Isten nyugosztalja békességben!

    VálaszTörlés
  6. Nekem se a részvét jut eszembe a soraid után, de a szívem összeszorul. Most vesztettünk el egy édesanyát, 4 kisgyermek maradt utána, rákos volt. A család ünnepelni szeretne(milyen hülye ez a szó így itt leírva), hogy az Örök Atyához került. Ezt tudatosan tudom is, de az érzelmek nem ezt mondják. A Kegyelmet kell ilyenkor kérni, amit ti átéltetek, én meg szívből vágyom rá.
    Olyan érdekes, ha OO-ról írsz, az is közel áll hozzám, a játékaitok, a hétköznapjaitok, és a halál érzése is, ahogy gondolkodtok róla.

    szép napot nektek.
    Anna

    VálaszTörlés
  7. Ugyanígy éreztünk anyósom halála után; akik jöttek sajnálgatni, azok előtt szinte kellemetlenül éreztük magunkat hogy nem a gyász borított el bennünket, hanem az az érzés, amit te is megfogalmaztál.

    VálaszTörlés
  8. Gabka, így van, ebben biztos vagyok. :)
    Anna, persze ezek nagyon nehéz dolgok. Szerencsére a mi történetünkben idős emberről van szó, aki nem hagyott hátra már semmilyen feladatot.
    Tudod, amikor ápoltuk, együtt szenvedtünk vele, az igazi fájdalom volt neki is, nekünk is. Egyre mélyebbre kerültünk vele együtt, mert a szoros kapcsolat miatt szinte éreztük, amit ő érzett. Amikor elment, abban a pillanatban is éreztük azt, amit Ő...a fájdalom megszűnt, helyére megnyugvás és szeretet költözött. Azt hiszem, aki ilyenkor ott van, az mindenki meg tudja ezt élni, és valóban egyfajta öröm vesz rajta erőt.
    Ismeritek ezt a filmet?
    http://www.napvilag.net/film/20090217/fliegauf_benedek_csillogas_a_halal_elott_vagy_az_elet_utan

    VálaszTörlés
  9. Móni, nagyon örülök, hogy nem csak mi vagyunk így vele. Bár úgy döntöttünk, felvállaljuk az érzéseinket, nem volt könnyű helyzet.

    VálaszTörlés
  10. Eszembe jutott rólatok az a család, akik a 15 éves fiuk temetésén hálát tudtak adni Istennek, hogy 15 évig velük lehetett a gyerek. Ezek nagy kegyelmek, becsüljétek meg. :)

    VálaszTörlés
  11. Bár mindenki ilyen szépen halhatna meg. Végigkísérve az úton, soha nem magára hagyatva.
    NYUGODJON BÉKÉBEN.

    VálaszTörlés
  12. Kinga, mi is ismertünk egy ilyen családot, igazán mély hit kell ahhoz, hogy ezt ki tudják mondani.
    Kat, kimondhatatlanul hálás vagyok, hogy ez megadatott nekünk, hogy mellette lehessünk végig.

    VálaszTörlés
  13. Kedves Virág!
    Most járok nálad először. És már meg is ríkattál. Szép volt ez az egész. És Neki is biztos az volt!

    Továbbolvastalak, és örömmel találtam máris hasznos tanácsaid egy általam korábban felvetett problémámra (http://zeki-szitya.blogspot.com/2010/09/logisztikai-fejvesztes.html ). Azt a táblázatot kipróbálom!
    Biztos, hogy sokan írták már, de fantasztikus vagy,hat gyerekkel!
    És amiért végképp' "megfogtál": ráadásul még van egy Klárád is...
    Üdvözlettel,
    Balogh-Ficsor Szilvia
    (négylányos anyuka)

    VálaszTörlés
  14. Szia Szilvi!

    Klárám az édesanyám után kapta a nevét. :)
    A táblázat nagyon jól működik azóta is! A te problémádra ajánlom még a flylady-t. :)

    VálaszTörlés
  15. Reggel olvasta szerintem a megjelenés után rögtön a postot, és nagyon megrázott. Tényleg ünnepélyes hangulatba kerültem tőle, és végig az járt a fejemben, hogy méltóság. Méltósággal elmenni, és méltósággal elengedni. Akkor nem tudtam semmit írni arról, hogy mit gondolok, most visszajöttem, és a kommentek szintén olyan sok jót tettek hozzá, hogy MOST SEM tudok semmit mondani. Olyan kerek ez az egész, amit írtál, amilyen az egész életed.

    VálaszTörlés
  16. Doris, van ez így..életünk igazi dolgaira nincsenek szavaink.

    VálaszTörlés
  17. "Nem szeretnénk, testvéreink, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és szomorkodnátok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt." (1 Thesszalonika 4,13-14) Kedves Virág, őszinte öröm és hála van bennem, amiért "láthatom" a fenti igét megvalósulni az életetekben! Sok szeretettel: Zsu

    VálaszTörlés
  18. Köszönöm soraidat, kedves Zsu!

    VálaszTörlés
  19. Én is másodszor rugaszkodom neki az írásnak. Megérintett mindaz, amit megosztottál velünk is.

    Óhatatlanul eszembe jutott édesanyám temetése, amit egyféle ünnepként éltünk meg nagy családunkban. Azt ünnepeltük, hogy egy harcos győztesként érkezett meg Ahhoz, Aki értelmet és célt adott életének. Édesanyám is felkészült az elköltözésre, a találkozásra Jézussal, aki Megváltója volt és akinek egész életével szolgált. Ő maga választotta ki az énekeket, amiket a temetésén énekeljünk... az öröm hangjai voltak, nem harsányan, de bizonyosságról szóltak. Voltak, akik a temetésen kiakadtak azon, hogy a család nem sírt a koporsó körül... Az elválás fájdalmas, igen. De a biztos viszontlátás reményével váltunk el. Csak az Istenbe vetett hitből származhat ilyen béke. És a kegyelem légköre is így alakulhat ki.
    Köszönöm, hogy ismeretlenül is engedtél ilyen mélyre látni minket.

    (Sokat hallgattam David Phelps előadásában a No more night című dalt. A youtubeon elérhető, ha érdekel.)

    VálaszTörlés
  20. Adina, neked is köszönöm, hogy megosztottad velünk Édesanyád történetét. Meghallgattuk a dalt, nem ismertem. Köszönöm. :)

    VálaszTörlés
  21. Olyan jó olvasni, hogy vannak még családok, akik ilyen szépen élnek. Köszönöm ezt Nektek!

    VálaszTörlés