Régebben ígértem, hogy írok a hittan tanulásunkról. Nagy volt a szám, mert aztán ez egy nehéz téma lett számomra. Mármint az erről való írás.
Végül azonban sikerült összeszednem a gondolataimat, és megoszthtó formába öntenem.
Isten számomra nagyon bensőséges viszony. Éppen ezért nehéz írni, beszélni róla.
Emlékszem, milyen fojtogató élmény volt, amikor egy-egy hittan alkalmával körbement egy gyertya, és akihez ért, az mondhatta el imáját: kérését, háláját, amit szeretett volna. Volt ebben valami elvárásféle, bár ott volt a lehetőség, hogy egy "ámen"-nel tovább passzoljam.
Amikor közeledett a gyertya, elkezdett zakatolni a szívem, és már nem a bennem lakozó Istenire figyeltem, hanem próbáltam megfelelni az elvárásnak: valamit mondani kell. Aztán egyszer sikerült kimondanom magam számára, hogy én ilyenkor nem Istenemmel beszélgetek, hanem valami olyasmit mondok, ami elvárható, ami kimondható. És attól a pillanattól fogva nem éreztem a kényszert, hogy beszéljek.
Azóta sem szólalok meg ilyenkor. Egyetlen helyzet létezik, ahol saját magam merek lenni: a férjemmel való közös ima. Még a gyerekekkel közös hálaadás is egyfajta példamutatás, tehát szerepjátszás részemről. Természetesen hiteles próbálok maradni ebben a szerepben, de például a mély félelmeimet tudatosan nem mondom ki ilyenkor, hiszen nem terhelhetem meg a gyerekeimet ezekkel.
A hittan persze más. Legalábbis az iskolai keretek között oktatott hittan. De itthon, a mi gyakorlatunkban a kettő igencsak keveredik egymással. Így aztán ima és hittan szorosan kézenfogva járnak egymással.
A mi iskolánkban az lehet ötös hittanból, aki a dolgozatokat ötösre írja meg, és a szentmisenaplóban minden matricája összegyűlt, azaz bizonyítani tudja, hogy minden vasárnap résztvett szentmisén.
Tavaly is kirázott a hideg ettől, de azt mondtam, van olyan erős a hitem, hogy még ezt is megtegyem. Bohócot csináljak a gyerekeimből, akik a mise végén törik magukat a matricáért, mert ők jó keresztények, hiszen ott vannak a misén.
De ebben a tanévben megszűnt bennem ez a teljesítménykényszer. Nem, nem akarok matricákra vigyázni, figyelni, szentmisenaplót őrizgetni, ragasztgatni, stb. Mi nem kényszerből megyünk el a szentmisére, mi igykeszünk ezzel (is) megszentelni a vasárnapot.
Így aztán lehet, hogy kettest kapnak a gyerekeim hittanból. (a szabályok szerint ez a legjobb jegy, amit az ilyen gyerek kaphat)
Ennek ellenére a szentmisenapló, mint minden napló szerintem hasznos, szép dolog, ezért szentmisenaplónk nekünk is van. Csak mi nem matricákat gyűjtünk benne. :)
Minden vasárnapi evangéliumról rajzolunk egy jelenetet, vagy készítünk valami hozzá kapcsolódó dolgot. Nem kell ennek különlegesenek lennie, elég, ha tudatosul a kis fejükben és szívükben amit hallottak.
Amíg rajzolnak, addig megpróbálom felidézni, mit is mondott az adott részről az atya.
Ha csak tehetjük,
Pál Feri atya miséjére megyünk. Ő az az atya, aki képes a gyerekeinket is lekötni. :) Nem, nem gyerekmiséről van szó, hanem az "estihatosról". Egészen egyszerűen amit mond, az annyira érthető, és emberi, hogy egy nyolc éves is megtalálja benne, ami hozzá szól. Szinte minden alkalommal kérdeznek és kommentálnak a gyerekeim a misén. Természetesen ez engem egyáltalán nem zavar, és igyekszünk olyan helyen ülni, hogy másoknak se legyen az. De számomra ettől lesz élő a szentmise alatti prédikáció. Hazafelé az autóban még átbeszélhetjük a hosszabb kifejtést igénylő részeket.
A mi legfőbb hittankönyvünk a Biblia.
Reggelente a
napi Evangéliummal kezdünk. (Az oldalon beállítható bármelyik nap, illetve email-en is "megrendelhető". )
Röviden igyekszem megmagyarázni a gyerekeknek, majd kérjük Isten segítségét a mai naphoz, a Szentlélek vezetését a tanulásunkhoz.
Sajnos ekkor már csak hármasban vagyunk itthon.
Hétfőnként az Erények és értékek című könyv alapján beszélgetünk, és egész héten az adott "erényt" állítjuk életünk középpontjába.
Nagyon hasznos útmutató ez a könyv. Igyekszik nem elvont ködbe vesző gondolatokkal traktálni a gyerekeket és szüleiket, hanem kézzelfoghatóvá tenni, hogy a hit a szeretet által tevékeny. (
Gal 5,1-6)
A másik hatalmas segítségem Szerepi Imréné: Lelkibeszélgetések óvodások számára. A gyerekeim annak idején a
fóti Gondviselés Óvodába jártak, és Erzsike néni ennek az óvodának a vezetője. A kiadvány éppen akkor jelent meg, mikor az enyémek még kis ovisok voltak. Hihetetlenül kedves kis könyv, rengeteg jó ötlettel. Természetesen "egyazegyben" én már nem tudom használni, de sok ötletet, ihletet merítek belőle a családi imaalkalmakra még most is. Mert a témák ugyanazok, csak a tálalás más. Ezt már nem olyan nehéz végiggondolnom.
A közös esti ima az esténk fénypontja lett az utóbbi időben. Emlékszem, mennyit agyaltam régebben, hogyan tudnánk több időt, energiát fordítani erre, de teljesen tehetetlen voltam. A nagyok is kicsik voltak még, és öt perc múlva elszállingóztak mellőlünk. Pedig igyekeztünk énekelve, felolvasva, magyarázva széppé és izgalmassá tenni ezeket a perceket (tényleg csak percek voltak), de úgy éreztem, nem sikerült.
Ma már máshogyan látom: csak türelmetlen voltam, és nem hittem, vannak gyümölcsök, a melyek késöbb érnek meg, mint a cseresznye.
Mert a gyümölcs bizony megérett. Ma úgy kell szándékosan rövidre venni a hétközbeni közös családi imáinkat. Sokszor egy órát ülünk az asztal körül, és még mindig nincs vége, pedig reggel korán kell kelni...
Kamaszainknak, és kicsinyeinknek rengeteg mondanivalója és kérdése van, amire választ várnak ilyenkor.
Szeretünk énekelni nagyon. Teljesen egymásra hangolódik a család eközben, hiszen egyszerre veszünk levegőt, szinte egyszerre ver a szívünk is.
Az esti imákat a férjem vezeti. Nagyon sokat tanulok ezekből én is, mert őt különösen érdekli a teológia, és majdnem be is fejezte ezirányú tanulmányait, csak aztán mégse...de majd egyszer talán...
Már házasságkötésünk előtt is remekül tudtunk együtt dolgozni ebben. Volt akkoriban egy hittanos csoportja, csupa kiskamasz fiú. Sokat segítettem neki, hogy a métán kívül mivel lehet őket lekötni. :)
Rengeteg játékot készítettünk ezekre az alkalmakra, nem is sejtettük, hogy majd egyszer itthon is ilyen feladatokat kapunk. :)
