Zsombor, a céltudatos

Ez a poszt egy régi sorozat befejező része. Sokan hiányoltátok már, én meg mindig halogattam a megírását. De ma muszáj volt nekilátnom :)

A végén kiderül, miért.

Amikor Zsombor megfogant, az orvosok szerint 3 lehetősége volt: meghalni különböző stádiumban még a hasamban, megszületni egészségesen, és akkor meghalni, vagy megszületni egészségesen, de hamarosan nagy bajba keveredni. 

Megmondom őszintén, nem is értettem pontosan a felvázolt lehetőségeket, a nemes egyszerűség kedvéért úgy voltam vele, hogy majd meglátjuk. Abszolváltam a vizsgáimat a főiskolán, és igyekeztem feküdni, ahogy az orvos mondta.

A másik emlékezetes dolog, hogy végig hánytam. De tényleg. Minden nap. Az elsőtől kezdve egészen a szülőszobáig egyfolytában.

Igazi élmény ez Lucának volt szerintem. Képzeljétek, ahogy tunkolom bele a kaját a 6 hónaposba, és minden második kanál után szaladok a vécére. Nem csodálom, hogy három éves koráig nem volt étvágya szegénynek.

Na, ezen már nem segít az emlékezés, Luca végül túlélte.

Zsombor a kezdetektől fogva eszméletlen céltudatos volt. Az ő figyelmét nem lehetett elterelni semmivel: ha akart valamit, azt megszerezte. Érdekes dolog ez, mert most is az első jelző, ami eszembe jut róla, a céltudatosság vasakarattal fűszerezve.

Egyetlen dolog volt, amivel némileg befolyásolni lehetett, az a hasa. Ínyenc egy gyerek ma is..nemigen ismertem még 2-3 évest, akinek a kedvence a kaviár, vagy a töltött csiga lett volna. (A töltött csigát jelesül ő nézte ki egy boltban, majd meg is ette jóízűen.)

Ahogy kezdett kinyílni a csipája, kinézte magának Istvánt példaképül. Egy nap százszor is a nyakába aggatott valami madzagot nyakkendő gyanánt, megfogott egy téglalap alakú tárgyat táska helyett, majd bejelentette, hogy "Én vagyok Apa" 

Mindent úgy csinált, ahogy István csinálta, és mindenben az motiválta, hogy olyan legyen, mint Apa.

Így lett szobatiszta is.

Egyik este megkérdezte tőlem, miben alszik Apa. Úgy megrémültem a kérdéstől, hogy csak hebegni-habogni tudtam....fiatal házasok voltunk, na...nem volt egyikünknek se pizsamája, se hálóinge...szerencsére Zsombor levette a zavaromat, és gyorsan konkretizálta a kérdést: van-e Apának pelenkája?

Ja, az nincs - válaszoltam megkönnyebbülten.

Na, akkor ezentúl ő sem kér. Nem is kapott.

Gyorsan kiderült, hogy okos kiskölök, 4 évesen ismerte az órát, megtanult olvasni, és nem sokkal ezután sakkozni is. Persze egyedül. Az volt az egyezségünk, hogy mindenkit hagy aludni, és akkor olvashat tovább az ágyában. Izgalmas sztorira vágyott, így egy sakk oktatókönyv volt az első áldozat.

Egyébként nagyon romantikus lélek. Az óvodában az elsők között szerelmes lett, és ha jól emlékszem,egészen hatodik osztályoskoráig meg volt róla győződve, hogy L. a felesége lesz. A legjobb barátjával az "Első lovag" című film hatására még párbajt is vívtak L-ért. Julika néni ki is küldte őket a folyosóra büntiből, ők meg örültek, hogy tovább folytathatják a nemes küzdelmet, immár tágasabb helyen, izgalmas akadályok között (fogasokon lógó kabátok). Megvívtak, és L. Zsombié lett.

Az első osztályt egy Montessori iskolában kezdte, ahol a boszorkányjelölt tanító néninél hármasnál jobb jegyet (elsőben !!!) nemigen szerzett. 

A gyerekeimért már akkor is tűzbe mentem, így az év végi bizonyítványát összetéptem, és kidobtam a kukába még ott, az évzárón. Ez persze nem a hivatalos bizonyítvány volt, hanem egy olyan, amit csak belső használatra állítottak ki. Mai napig nem értem, hogyan lehet egy tanítónő ennyire lelketlen, és dilettáns, mint Fanni néni volt. Valamit ő is érezhetett ebből, mert pár évvel később egy autószalonban lett értékesítő. 

 Akkor még semmit nem tudtam az ottonoktatásról, így Zsombor az önkormányzati iskolában folytatta a tanulmányait második évtől. Egy nagyon kedves, de szigorú tanárnéninél kötöttünk ki, akit nagyon megszerettük (Ági néni). Mai napig  megállunk egy pár percre, ha összefutunk. 

Emlékszem, egy fogadóórán mesélte, úgy néznek ki a tanórák, hogy ő meg Zsombor beszélgetnek.

Ebben az iskolában kezdett komolyabban sakkozni is. Nem más hajtotta őt, mint hogy egyszer kupát nyerjen.

Hát megnyerte...nem is egyet...nem is csak kupát.

A sok olvasás, a sok sakkozás, és finom étel azonban nemigen kedvezett az alakjának. Amikor nyolcosztályos gimibe Pestre került, megdöbbent egyik osztálytársa teljesítményén, aki csupán a kezeit használva, függeszkedve mászott fel a kötélre tornaórán. Zsombor hazajött, és bejelentette, hogy kajakozni fog, mert ő is így akar kötélre mászni.

Mosolyogtam csendesen magamban, de már bánom. Egy év sem telt bele, és a heti 6 edzés igencsak megváltoztatta Zsombor testalkatát. Ez pusztán abból az aspektusból lényeges, hogy ismét az akaraterő, és a céltudatosság mozgatta őt.

Mint ahogyan egyik nyáron is, valamikor 13-14 éves kora körül. A dolog szintén egy bejelentéssel kezdődött, miszerint a nyáron megtanul gitározni. Azzal telt a nyara, hogy reggel elment edzésre, este hazajött, és gitározott. Semmi más nem foglalkoztatta, csak a kajak és a gitár. Pár év múlva kapta a felkérést, hogy vezesse a veresegyházi plébánia ifjúsági énekkarát. Azóta is ők gitároznak a gyerekmiséken.

Talán kilencedikes lehetett, amikor komolyabban kezdett érdeklődni a matematika iránt. Nekilendült, és nem volt megállás. Az eleje nem volt egy sétagalopp, sokszor éjfélig kínlódott egy-egy példán.

Aztán szinte észre sem vettük, és már matematikusnak készült

Ma kapta meg a hivatalos értesítőt, hogy  az OKTV-n 12. lett. 

A KÖMAL-ban tegnap megjelent egy matekpéldája, és van már két magántanítványa. 

Tavaly letette az angol nyelvvizsgát is, így a felvételi pontszáma gyakorlatilag összegyűlt.

Sokat gondolkoztam rajta, vajon miben rejlik Zsombor titka.
Két dolog jutott eszembe:

1. Megkérdeztem tőle, örül-e  ennek a helyezésnek, vagy csalódott, hogy az első 10-be nem került be.
Azt válaszolta, tulajdonképpen teljesen mindegy, hányadik lett. Akkor is két példát tudott megoldani, ha első lett volna, és akkor is, ha negyvenedik.
Kimondott ezzel egy nagy bölcsességet, mégpedig azt, hogy nem másokhoz mérve teremtett minket Isten.

2. Van egy családilag űzött kedvenc játékunk, a szókirakós. Telefonra lehet letölteni, nálunk már mindenkinek megvan. Néha leülünk, és  lejátszunk néhány kőrt. Hangosan mondjuk a szavakat, amiket találunk, és klassz érzés, mikor mi vagyunk az első nyolc helyen! :)
Ez a játék alapvetően ingyenes, de lehet hozzá venni  kiegészítésképpen 10 mp-et, azaz ennyivel több időt kapsz szókeresésre. Párszáz forint...de az a 10 mp bizony sokat számít! Egyedül Zsombor nem vette még meg. Kérdezte is tőle Marci, miért nem Ledöbbentem a válaszon: - Mert biciklire gyűjtök!
Hát ez a másik titok. Zsombor annyira tud egy célra összepontosítani, hogy a célt egy percre sem veszti szem elől.

Van mit tanulnom.

Soma

Amikor Mesi 6-7 hónapos lett,  egyszer csak feltűnt nekem, hogy nem tudom begombolni a nadrágjaimat, szorítanak a szoknyák derékban. Magamban bosszankodtam,hogy ami nagy nehezen lement szülés után, milyen hamar visszakúszik...

Aztán egyik reggel rám nézett István, és csak annyit mondott: "te állapotos vagy"

Igen gyorsan összekombináltam eme meglátást a tapasztalatommal, és vettem egy tesztet. 

A teszt azonban negatív lett. 

Sebaj, gondoltam, albérletben lakunk, építkezünk, István a másoddiplomáján dolgozik, egy kicsit később érkezzen majd a hatodik baba.

De a hasam egyre nőtt...így rászántam magam, hogy elmenjek a nőgyógyászomhoz. 

Mondtam is neki, hogy szerintem valami cisztám lehet, és csak reménykedem nem rák, hiszen a hasam nő, de a terhességi teszt negatív.

Ő az ultrahang képernyőjére nézett, és máig visszhangoznak bennem a szavai

-Kedves Virág, ez egy igen különleges ciszta..nézze csak, integet!

A képválasztás sem véletlen...egyik kezében fegyver, másikban egy szál vadvirág. Annyira jellemző rá a mai napig. De talán mára megtanulta jól használni, és tudja, melyiket mikor vegye elő. 

Nos, ott tartottam, hogy halálos ítéletet vártam, és áldás érkezett. Két méterrel jártam a föld felett, aztán következő pillanatban a poklok poklában éreztem magam. Egyetlen terhességem sem volt ennyire fárasztó. Rettenetesen kimerült voltam, s bár sosem lennék rá képes, hogy elvetessem a gyermekemet, akkor tökéletesen megértettem azokat, akik így döntenek. 

Mesi még szopizott éjjelente, én meg folyamatosan rettegtem, hogy mi lesz, ha este kezdek szülni, és egyszerűen átalszom majd az egészet.

Aztán - nem könnyen, nem egyszerűen, de megszületett Soma.

Egyetlen gyermekünk, akiről nincs szülőszobai fénykép, ugyanis rendületlenül végigsírt több órát a megszületését követően. Hiába próbáltam mellre tenni, babusgatni, ringatni, semmi, de semmi nem hatott rá, csak üvöltött. Azért élt bennem egy halvány reménysugár, hogy egyszer majdcsak elhallgat, de nem...

Lila volt az egész gyerek, szívta volna a tejet, de nekem nem indult be időben, mint a többieknél, így aztán vérző mellbimbókkal, kimerülten indultunk haza reggel. 

István bejött értem, hozta az összes tesót, ahogy mindig is. Marcikám bekukkantott a mózeskosárba, és a MÁV kórház egész személyzete, és látogatói füle hallatára jó hangosan elrikkantotta magát:

-Anya, de hiszen ez néger!

István fülig pirult...Én nem, mert ugye az anya, az mindig biztos.

-Már hogy lenne néger? - próbálta István menteni, ami menthető, mire az összes gyerekünk rákezdte, hogy de bizony, Ez tényleg Az.

Jobbnak láttuk, ha nem firtatjuk a dolgot, inkább igyekezzünk a kocsihoz.

Hazaérve Soma folytatta a rendíthetetlen bőgést, és csak akkor volt csendben, ha mellre tettem. De komolyan. És nem túlzok...és első gyerek, aki mellettünk aludt, mert hát ha csak kicsúszott a cicim, azt rögvest jelezte.

Hát így telltek a napok, hetek, aztán végre felépült a házunk, és beköltöztünk. 

Első éjjel lehányta a frissen festett falat. 

Mihelyst kicsit nagyobbacska lett, minden nap mást tett tönkre. Betörte például az ajtók alaküvegeit. Persze a fuvolával, hogy ne csak üvegezni kelljen, hanem a hangszert is javíttatni. 

Eltörte az összes tányért és poharat. Jó, nem egy nap alatt, kellett hozzá vagy két hónap.

A testvéreitől megörökölt, 5 gyerek által kiolvasott, és épen maradt könyveket első nap úgy kiolvasta, hogy valóban nem maradt benne egy lap sem.

A féltve óvott apróbb játékokat mind lenyelte.

Nem folytatom, mert félek, a gyermekvédelem utólag is felelősségre von.

Volt orvos barátunk, akivel egyszer évekkel később futottam össze, és megkérdezte, az  a gyerek még mindig él?

Naigen. Nem volt könnyű eljutnunk idáig, de eljutottunk, és persze nagyon örülünk ennek a kis csibésznek.
Folyton és állandóan és mindig olyan helyzetekbe keveredett, ahol még nem volt helye.
De ő mindig NAGY akart lenni.
Emiatt aztán rekord gyorsasággal megtanult fára mászni,

kaszálni,

tankolni, 

bútort szerelni.

horgászni, 

és főzni.

Meg még sok egyebet. A zsebeiben mosás előtt rendszerint szögeket találtam, Istvánnak eltűntek a szerszámai, kalapács, csavarhúzók...mintha a föld nyelte volna el, holott csak Soma "játszott" velük.

Rettenetes sok időbe telt, mire megtanulta, hogy ezekhez nem nyúlhat. Bár István szerint nem ez a folyamat ment végbe. Állítja, hogy egyszer csak eljött az idő, hogy már megengedte neki, hogy használja ezeket, mert elég nagyra nőtt. 

Hát nem tudom...adok rá, hogy Istvánnak volt igaza. 

Az biztos, hogy ilyen békés pillanat nem sok volt az életünkben...Soma éjfél előtt ritkán alszik el. Pedig úgy zajlik este minden, ahogyan a nagykönyvekben le van írva. És mindenki alszik is, csak Soma nem.

Persze ennek a hihetetlen mennyiségű energiának és akaratnak kétségkívül rengeteg pozitív  hozadéka is volt.

Annyit kirándulhattunk, amennyit csak akartunk, Soma mindent bírt.

Jójó, néha a nagyok cipelték egy kicsit, de hamar új erőre kapott.

Épített, sarazott, vizezett rendületlenül, megállás nélkül. Mondjuk ezeket a dolgokat mindegyik gyerekünk hihetetlenül élvezte.

Azért, ha belegondolok, eszméletlen, milyen jó dolga van. Mindig van valaki, aki mellé áll, aki szárnya alá veszi, aki játszik vele, aki meghallgatja.

Aztán fene tudja, jól van-e így...

Luca

Rendrakás, pakolgatás közben találtam.

Luca festette őket, évekkel ezelőtt. Akkoriban nem is mutatta őket, mert ezeket "csakúgy" festette...a levágott, iskolai rajzórák maradék fecnijeit nem akarta kidobni. 

Jó-jó, én az anyja vagyok, nekem persze hogy tetszik. :)

Hamarosan következik a sorozat következő része, a legnagyobb falat: Soma. 

Ez nem mese...Emese

A címhez egy rövidke magyarázat tartozik. Amikor Mesi megszületett, István értesítőként egy novellát írt a barátoknak, rokonoknak, eszperente nyelven. Bennem csak az első mondat maradt meg, ami így szólt:
"Ez nem mese, ez Emese esemese..."
Ezután lett szólás kettőnk között, amikor esténként holtfáradtan lerogytunk egymás mellé: ez nem mese...
Na, de kanyarodjak csak vissza...

Csincsit sokáig nem követte újabb kistesó... senki sem kopogtatott. Már azt hittem, megőrülök, annyira vártam, hogy megint beköltözzön egy pocaklakó. Kereken két évig tartott a várakozás, aztán egy nap autóvezetés közben iszonyatosan szúrt a kontaktlencsém. Annyira, hogy folyamatosan ömlött a könny a szememből, és ki kellett vennem.
Elbattyogtam a  szemészetre, ahol a doktornő megkérdezte, nem várok-e babát...
És kiderült, hogy igen!!!!

Amikor mindezt István is megtudta, azt mondta, hogy akkor költözünk. Eladtuk a házunkat, vettünk egy telket, és egy albérletben vártuk, hogy egyik tégla a másikra kerüljön.
Hát ez az időszak minden volt, csak nem leányálom...

Azért Mesi mindent megtett, hogy elfeledkezzünk a nehézségekről: könnyen született, és derűs, erős kisbaba volt. A mozgásfejlődésében olyan volt, mint egy rakéta, csak pislogtam. A testvérei is időben fordultak, kúsztak-másztak, álltak, jártak, de Mesi mindent jóval korábban. Alig volt másfél éves, amikor elkezdett kézenállni, és egy alkalommal átfordult hídba, mire odakaptam érte, már lendületből fel is állt. Rám nézett, és azt mondta: "Mit tudok!"

Hát ez a mondat és hangsúly annyira belém égett, hogy mindig emlékezni fogok rá.

Alig vártam, hogy három éves legyen, és vittem RSG-re. Nagyon ügyes, és tehetséges volt, de sajnos állandóan fájt a lába, és abba kellett hagynia. Aztán próbálkoztunk mindenféle mással is, de sajnos a lábfájás mindenhol előjött. 

Végül a vívásnál nem. Így lett vívó belőle. 

Akárhol meglátja őt egy edző, legyen az bármilyen sport, mindig megkérdezik, nem akar-e leigazolni.

Egyébként sokáig ő volt a főbohócunk. Mindenen nevetett, és mindent elbohóckodott.

Nem mondom, van róla néhány normális kép is, de azért leginkább ezek vannak többségben. Merthogy folyamatosan idétlenkedett. :)

Persze tudott viselkedni, sőt! Tipikus kislány, aki képes elnyomni a természetes vidámságát, ha az óvónénire kell figyelni. 

Nagyon erős benne a megfelelés vágya, nem véletlen, hogy ő az egyetlen kitűnő bizonyítvánnyal rendelkező gyerekünk. Bár mindenki képes lenne rá, azért a többiek nem bolondultak meg...

Mindenkiről van egy kedvenc képem, Mesiről ez. Órákig tudom nézni, mert van benne valami, ami valami Mesi eszenciának mondanék.

Ha itthon gyerekszáj-versenyt hirdettem volna, ő lenne az aranyérmes.

Egyszer az utcabeli gyerekekkel bandáztak, én meg egy kislány "R" hangját javítgattam, amikor Emese beesett hozzánk a szobába, és levegővételnyi szünetet sem hagyva mesélte, hogy T és K nem hisznek Istenben, sőt, azt is mondták, hogy Isten nem létezik. 

És erre te mit mondtál? - kérdeztem kiváncsian.

-Hát azt, hogy legokosabb lenne, ha most rögtön megölnék magukat, mert akkor láthatnák a saját szemükkel, hogy Isten igenis létezik.

Húúú, gondoltam, ennek fele sem tréfa, de gondolatom még meg sem született, amikor a nálam csücsülő kislányra nézett, és nekiszegezte a kérdést:

- Lenke, te hiszel Istenben?

Szegény Lenke olyan gyorsan és határozottan vágta rá az igent, mint aki tudatában van, most aztán nem mindegy, mit válaszol, mert adott esetben az élete függhet tőle.

Még azt is hozzátette, hogy nemrég a nagymamájával templomban is járt, úgyhogy a válasz igen komoly belső meggyőződésből fakad, és örök életre szól.

Egyébként Mesi egy tündér, mondom is neki mindig. Ő reagál a legérzékenyebben mindenki rezdülésére, és folyamatosan, mindig és egyfolytában azt nézi, mit és hol segíthet. Olyannyira, hogy néha szabályosan megtiltottam neki, hogy másokkal foglalkozzon. 

Bőven elég nekem, ha a saját zokniját berakja a szennyesbe...merthogy azt mindig a lakás különböző pontjairól vadászom össze. :)

Csincsi, Galuska, Klári...ki is?

Igen, Ő a soknevű. Becéztük így is, úgy is, és ő mindről azt hitte, ezentúl így hívják.

Pedig Klára az eredeti neve, akit Édesanyám után kapott.

Íme, ők ketten :)

Amikor valahol be kellett mutatkozni felsorolta az összes nevet, amit valaha is hallott. Én meg szabadkozhattam, hogy hát van ám neki egy becsületes is...:)

Nagyon különös kislány volt, és ez nem csak múltidő.

Ahogy megszoktam Marci egyszerűségét, problémamentességét, olyan nehéz volt Csincsi bonyolult lelkét megértenem.

Ma sem mindig sikerül...

Alig volt pár napos, mikor észrevette az ágyában lévő színes textillabdát, és erre kúszott fel alvás előtt. Nem akartam elhinni, hogy ezt tudatosan véghezviszi alig 1-2 hetesen, de egyszer végignéztem, és döbbenten láttam, hogy addig mocorog, míg a labdusra nem fekszik. Ez a labdus azóta szétesett, de belevarrtam egy párnahuzatba, és még mindig az ágyában van. 

A haját először iskolakezdésre vágtuk le, akkor is óvatosan csak az aljából egy picit.

Nem tudom, miért volt ez nekem olyan fontos, de valamiért mindig úgy éreztem, ebből nem szabad elvenni egy centit sem. 

Egyik perc vigyorból úgy meg tud sértődni, hogy napokig táncol az egész család a kegyeiért, és semmi eredmény...

Aztán egy finom falat, és újra mosolyog...

A szeretetnyelve az ajándék. Emlékszem, alig látszott ki a földből, mikor anyák napjára már saját, külön ajándékot kaptam tőle. És a kapott dolgait is külön figyelemmel őrzi, vigyázza. Egy darabig a párnája alá dugdosott el mindent, amit kincsnek gondolt. Megmosolyogtam ágyhúzáskor a sok mütyürt, meg kavicsot, elszáradt virágot, ami ilyenkor előkerült onnan.

A klasszikus szereplő alkat. Sosincs lámpaláza, mindig ki tud állni a közönség elé, és sosem sül bele semmibe. Ha meg mégis, akkor bájos mosollyal képes újrakezdeni. 

Állatorvosnak készül, már vagy 10 éve, nagyjából azóta, hogy beszélni tud. 

Lovak, tengerimalacok, és most kutyák bűvöletében él.

Kedvenc hangszere a fuvola. Nagyon kitartó gyakorló, képes volt egy-egy darabot addig nyúzni, amíg a lehető legjobban nem sikerült elfújnia. Sosem értettem, egy kicsi gyerek hogyan képes ennyire kitartó lenni. 

Nagyszerű élmény, hogy minden gyerekemtől tanulhatok valamit, aminek bennem a  szikrája sincs meg...

Marci

Úgy lett volna szép, ha Zsombival folytatom a sorozatot, de nem, juszt se ő következik.
Róla már sokszor és sokat írtam.

De van valaki, aki sokáig csak az ő árnyékában létezett, és ma is külön küzdenie kell azért, hogy észrevegyük. 

Bemutatom Marcit. 

:)
Azt mindig tudtam, hogy ha nekem egyszer lesz egy fiam, akkor Marci lesz a neve. Egyik öcsémet is így hívják, innen az ihlet. Mert a Marcik egy külön kaszt a fiúk között, nem?
Marci hihetetlen könnyen és gyorsan született, és ugyanilyen könnyen és gyorsan alkalmazkodott mindenhez, és mindenkihez.
Különösen Zsomborhoz...
Látjátok? Itt is éppen Zsombi szoros ölelésében.

Ők ketten nagyon jó testvérek, nem is láttam még két fiút ennyire nagy békében. Vannak a mi családunkban is veszekedések, kiakadások, de sosincs Zsombi és Marci között.

Mondjuk könnyű Marcival...harmadik gyerekként olyan édes kis tejbetök volt, hogy csak na!

Igazán hálás lehetek neki, komolyan egy nyekkje nem volt soha. Órákig tűrte a kínt és a szenvedést, akár ilyen állapotban is.

Ha valami panasza volt, csak morcos képet vágott, de ennél többet soha.

Azért igazi kölyök is volt ám, benne minden buliban, persze kizárólag Zsombi vezetésével.

Később aztán megtette az első lépéseit az önálló identitás felé:

kért egy gitárt a 10. szülinapjára.

Pechére Zsombi egyszer kölcsönvette, és ha már nála volt, megtanult rajta játszani.

Vérzett az anyai szívem rendesen, bár örültem Zsombi sikerének, láttam, mennyire nehéz lesz még Marcinak...

Aztán szép csendben csak kijárta a maga útját, ő szólógitáron kezdett pengetni, Zsombi maradt a klasszikus gitárnál.

Fogadásom lett volna arra is, hogy olyan tantárgyat választ kedvencéül, amihez Zsombi nem annyira konyít. 

Így is lett, biosz, kémia, fizika a kedvencei.

Neki köszönhetitek az aszfalt kréta posztomat egyébként, ő hívta fel a figyelmemet, mennyire egyszerű ezt házilag elkészíteni.

Gyerekeink

Nem is tudom, hol kezdjem ez a témát, mert önmagában az alaphelyzet nagyon egyszerű. 

Én gyerekkoromban csak és kizárólag babákkal játszottam. Ha éppen más is szeretett volna velem játszani, akkor maximum beállhatott kisbabának. Esetleg anyuka lehetett ő is. De az értelmesebb lányok többségét nem elégítette ki egyik szerep sem. Jó, így utólag megértem, akkor meg nem bántam. A babázást folytattam egyedül.

Szinte minden zsebpénzemet babadolgokra költöttem. Cumisüveg, csörgő...akkor még nem volt babyborn...:(

Sanyarú egy gyerekkor volt, mert ugye a vágyaim nemigen teljesülhettek be.

A kistestvéreimet kisajátította az édesanyám, és pl. nem engedte, hogy cumisüvegből etessem őket, hanem ő akarta szoptatni. Hiába, gyatra versenytárs voltam. :( 

Alig vártam, hogy nagy legyek! 

Mindig is úgy képzeltem, hogy édesanya leszek, ha megnövök, ráadásul igenis számszerűsítettem, pontosan tíz gyereket szerettem volna. 

Nagyon élénken emlékszem az időpontra, és a helyszínre is, amikor mindezt a leendő férjem tudomására hoztam. Na és persze az arca is beleégett az emlékezetembe. :)))

Azóta sem láttam ilyen döbbent és megrökönyült arckifejezést.

Egy nyári estén történt, a Gelato fagyizóból kilépve. Arról mesélt éppen, hogy ő hogyan képzeli az életét 10 év múlva, és valahogy sejtettem, hogy most rólunk van szó. Gondoltam tehát, jobb, ha lényeges dolgokat tisztázunk, mielőtt még egy álomvilágban hagyom lebegni...

-10 év múlva nekem már biztos lesz öt gyerekem. - mondtam.

Tíz év múlva kiderült, nem is tévedtem sokat. Pár hónapot csúsztam csak, Emese októberben született.

Addig azonban még rengeteg olyan dolog történt velünk, amit sosem gondoltam volna.

Ebből a videóból kiderül. 

S hogy még mit tartogat számunkra a Jóisten, azt nem tudhatjuk.

Az biztos, hogy a gyerekeink nap mint nap kistestvért kérnek az esti imákban. Karácsonyra, szülinapra, meg csakúgy.

Jön-e még hozzánk? 

Nem tudjuk.  

 Még van négy üres hely:)

Isten éltessen, Lucus! :)

A Luca név a Lúcia magyar formája, melynek jelentése: virradatkor, hajnalhasadáskor született. Nos, a mi Lucánk pontosan ekkor született. Innen is tudható, hogy a névválasztás tökéletesre sikeredett.:)

Amúgy pedig 18 éve figyelem a Lucákat játszótéren, iskolában, itt-ott. Már pontosan tudom, milyenek a Lucák: vidámak, cserfesek, nevetősek. Kedvenc színük a sárga. Ha éppen világvége hangulatuk van, akkor marad a narancs. Szeretnek emberek közt forgolódni, nyüzsögni. Amikor hazaérnek mindig sütit keresnek a konyhában.

Pont, mint a mi Lucánk.

Ezért ma tömény csokis brownie-t sütöttünk neki.

A tésztához felolvasztottunk 10 dkg csokoládét 10 dkg vajjal. 

3 tojást felvertünk 10 dkg barna-cukorral. Hozzáadtunk 10 dkg lisztet, és egy kiskanál sütőport.

Ezt összekevertük a csokis vajjal. 

Megsütöttük 200 °-C-on  negyed óráig.

Amíg sült, apróra vágtam két tábla csokit: egy tábla fehéret, és egy tábla feketét.

A forró sütit meghintettem vele, majd lazán márványosra kevertem a tetején megolvadt csokikat.