Soma

Amikor Mesi 6-7 hónapos lett,  egyszer csak feltűnt nekem, hogy nem tudom begombolni a nadrágjaimat, szorítanak a szoknyák derékban. Magamban bosszankodtam,hogy ami nagy nehezen lement szülés után, milyen hamar visszakúszik...

Aztán egyik reggel rám nézett István, és csak annyit mondott: "te állapotos vagy"

Igen gyorsan összekombináltam eme meglátást a tapasztalatommal, és vettem egy tesztet. 

A teszt azonban negatív lett. 

Sebaj, gondoltam, albérletben lakunk, építkezünk, István a másoddiplomáján dolgozik, egy kicsit később érkezzen majd a hatodik baba.

De a hasam egyre nőtt...így rászántam magam, hogy elmenjek a nőgyógyászomhoz. 

Mondtam is neki, hogy szerintem valami cisztám lehet, és csak reménykedem nem rák, hiszen a hasam nő, de a terhességi teszt negatív.

Ő az ultrahang képernyőjére nézett, és máig visszhangoznak bennem a szavai

-Kedves Virág, ez egy igen különleges ciszta..nézze csak, integet!

A képválasztás sem véletlen...egyik kezében fegyver, másikban egy szál vadvirág. Annyira jellemző rá a mai napig. De talán mára megtanulta jól használni, és tudja, melyiket mikor vegye elő. 

Nos, ott tartottam, hogy halálos ítéletet vártam, és áldás érkezett. Két méterrel jártam a föld felett, aztán következő pillanatban a poklok poklában éreztem magam. Egyetlen terhességem sem volt ennyire fárasztó. Rettenetesen kimerült voltam, s bár sosem lennék rá képes, hogy elvetessem a gyermekemet, akkor tökéletesen megértettem azokat, akik így döntenek. 

Mesi még szopizott éjjelente, én meg folyamatosan rettegtem, hogy mi lesz, ha este kezdek szülni, és egyszerűen átalszom majd az egészet.

Aztán - nem könnyen, nem egyszerűen, de megszületett Soma.

Egyetlen gyermekünk, akiről nincs szülőszobai fénykép, ugyanis rendületlenül végigsírt több órát a megszületését követően. Hiába próbáltam mellre tenni, babusgatni, ringatni, semmi, de semmi nem hatott rá, csak üvöltött. Azért élt bennem egy halvány reménysugár, hogy egyszer majdcsak elhallgat, de nem...

Lila volt az egész gyerek, szívta volna a tejet, de nekem nem indult be időben, mint a többieknél, így aztán vérző mellbimbókkal, kimerülten indultunk haza reggel. 

István bejött értem, hozta az összes tesót, ahogy mindig is. Marcikám bekukkantott a mózeskosárba, és a MÁV kórház egész személyzete, és látogatói füle hallatára jó hangosan elrikkantotta magát:

-Anya, de hiszen ez néger!

István fülig pirult...Én nem, mert ugye az anya, az mindig biztos.

-Már hogy lenne néger? - próbálta István menteni, ami menthető, mire az összes gyerekünk rákezdte, hogy de bizony, Ez tényleg Az.

Jobbnak láttuk, ha nem firtatjuk a dolgot, inkább igyekezzünk a kocsihoz.

Hazaérve Soma folytatta a rendíthetetlen bőgést, és csak akkor volt csendben, ha mellre tettem. De komolyan. És nem túlzok...és első gyerek, aki mellettünk aludt, mert hát ha csak kicsúszott a cicim, azt rögvest jelezte.

Hát így telltek a napok, hetek, aztán végre felépült a házunk, és beköltöztünk. 

Első éjjel lehányta a frissen festett falat. 

Mihelyst kicsit nagyobbacska lett, minden nap mást tett tönkre. Betörte például az ajtók alaküvegeit. Persze a fuvolával, hogy ne csak üvegezni kelljen, hanem a hangszert is javíttatni. 

Eltörte az összes tányért és poharat. Jó, nem egy nap alatt, kellett hozzá vagy két hónap.

A testvéreitől megörökölt, 5 gyerek által kiolvasott, és épen maradt könyveket első nap úgy kiolvasta, hogy valóban nem maradt benne egy lap sem.

A féltve óvott apróbb játékokat mind lenyelte.

Nem folytatom, mert félek, a gyermekvédelem utólag is felelősségre von.

Volt orvos barátunk, akivel egyszer évekkel később futottam össze, és megkérdezte, az  a gyerek még mindig él?

Naigen. Nem volt könnyű eljutnunk idáig, de eljutottunk, és persze nagyon örülünk ennek a kis csibésznek.
Folyton és állandóan és mindig olyan helyzetekbe keveredett, ahol még nem volt helye.
De ő mindig NAGY akart lenni.
Emiatt aztán rekord gyorsasággal megtanult fára mászni,

kaszálni,

tankolni, 

bútort szerelni.

horgászni, 

és főzni.

Meg még sok egyebet. A zsebeiben mosás előtt rendszerint szögeket találtam, Istvánnak eltűntek a szerszámai, kalapács, csavarhúzók...mintha a föld nyelte volna el, holott csak Soma "játszott" velük.

Rettenetes sok időbe telt, mire megtanulta, hogy ezekhez nem nyúlhat. Bár István szerint nem ez a folyamat ment végbe. Állítja, hogy egyszer csak eljött az idő, hogy már megengedte neki, hogy használja ezeket, mert elég nagyra nőtt. 

Hát nem tudom...adok rá, hogy Istvánnak volt igaza. 

Az biztos, hogy ilyen békés pillanat nem sok volt az életünkben...Soma éjfél előtt ritkán alszik el. Pedig úgy zajlik este minden, ahogyan a nagykönyvekben le van írva. És mindenki alszik is, csak Soma nem.

Persze ennek a hihetetlen mennyiségű energiának és akaratnak kétségkívül rengeteg pozitív  hozadéka is volt.

Annyit kirándulhattunk, amennyit csak akartunk, Soma mindent bírt.

Jójó, néha a nagyok cipelték egy kicsit, de hamar új erőre kapott.

Épített, sarazott, vizezett rendületlenül, megállás nélkül. Mondjuk ezeket a dolgokat mindegyik gyerekünk hihetetlenül élvezte.

Azért, ha belegondolok, eszméletlen, milyen jó dolga van. Mindig van valaki, aki mellé áll, aki szárnya alá veszi, aki játszik vele, aki meghallgatja.

Aztán fene tudja, jól van-e így...