Ez nem mese...Emese

A címhez egy rövidke magyarázat tartozik. Amikor Mesi megszületett, István értesítőként egy novellát írt a barátoknak, rokonoknak, eszperente nyelven. Bennem csak az első mondat maradt meg, ami így szólt:
"Ez nem mese, ez Emese esemese..."
Ezután lett szólás kettőnk között, amikor esténként holtfáradtan lerogytunk egymás mellé: ez nem mese...
Na, de kanyarodjak csak vissza...

Csincsit sokáig nem követte újabb kistesó... senki sem kopogtatott. Már azt hittem, megőrülök, annyira vártam, hogy megint beköltözzön egy pocaklakó. Kereken két évig tartott a várakozás, aztán egy nap autóvezetés közben iszonyatosan szúrt a kontaktlencsém. Annyira, hogy folyamatosan ömlött a könny a szememből, és ki kellett vennem.
Elbattyogtam a  szemészetre, ahol a doktornő megkérdezte, nem várok-e babát...
És kiderült, hogy igen!!!!

Amikor mindezt István is megtudta, azt mondta, hogy akkor költözünk. Eladtuk a házunkat, vettünk egy telket, és egy albérletben vártuk, hogy egyik tégla a másikra kerüljön.
Hát ez az időszak minden volt, csak nem leányálom...

Azért Mesi mindent megtett, hogy elfeledkezzünk a nehézségekről: könnyen született, és derűs, erős kisbaba volt. A mozgásfejlődésében olyan volt, mint egy rakéta, csak pislogtam. A testvérei is időben fordultak, kúsztak-másztak, álltak, jártak, de Mesi mindent jóval korábban. Alig volt másfél éves, amikor elkezdett kézenállni, és egy alkalommal átfordult hídba, mire odakaptam érte, már lendületből fel is állt. Rám nézett, és azt mondta: "Mit tudok!"

Hát ez a mondat és hangsúly annyira belém égett, hogy mindig emlékezni fogok rá.

Alig vártam, hogy három éves legyen, és vittem RSG-re. Nagyon ügyes, és tehetséges volt, de sajnos állandóan fájt a lába, és abba kellett hagynia. Aztán próbálkoztunk mindenféle mással is, de sajnos a lábfájás mindenhol előjött. 

Végül a vívásnál nem. Így lett vívó belőle. 

Akárhol meglátja őt egy edző, legyen az bármilyen sport, mindig megkérdezik, nem akar-e leigazolni.

Egyébként sokáig ő volt a főbohócunk. Mindenen nevetett, és mindent elbohóckodott.

Nem mondom, van róla néhány normális kép is, de azért leginkább ezek vannak többségben. Merthogy folyamatosan idétlenkedett. :)

Persze tudott viselkedni, sőt! Tipikus kislány, aki képes elnyomni a természetes vidámságát, ha az óvónénire kell figyelni. 

Nagyon erős benne a megfelelés vágya, nem véletlen, hogy ő az egyetlen kitűnő bizonyítvánnyal rendelkező gyerekünk. Bár mindenki képes lenne rá, azért a többiek nem bolondultak meg...

Mindenkiről van egy kedvenc képem, Mesiről ez. Órákig tudom nézni, mert van benne valami, ami valami Mesi eszenciának mondanék.

Ha itthon gyerekszáj-versenyt hirdettem volna, ő lenne az aranyérmes.

Egyszer az utcabeli gyerekekkel bandáztak, én meg egy kislány "R" hangját javítgattam, amikor Emese beesett hozzánk a szobába, és levegővételnyi szünetet sem hagyva mesélte, hogy T és K nem hisznek Istenben, sőt, azt is mondták, hogy Isten nem létezik. 

És erre te mit mondtál? - kérdeztem kiváncsian.

-Hát azt, hogy legokosabb lenne, ha most rögtön megölnék magukat, mert akkor láthatnák a saját szemükkel, hogy Isten igenis létezik.

Húúú, gondoltam, ennek fele sem tréfa, de gondolatom még meg sem született, amikor a nálam csücsülő kislányra nézett, és nekiszegezte a kérdést:

- Lenke, te hiszel Istenben?

Szegény Lenke olyan gyorsan és határozottan vágta rá az igent, mint aki tudatában van, most aztán nem mindegy, mit válaszol, mert adott esetben az élete függhet tőle.

Még azt is hozzátette, hogy nemrég a nagymamájával templomban is járt, úgyhogy a válasz igen komoly belső meggyőződésből fakad, és örök életre szól.

Egyébként Mesi egy tündér, mondom is neki mindig. Ő reagál a legérzékenyebben mindenki rezdülésére, és folyamatosan, mindig és egyfolytában azt nézi, mit és hol segíthet. Olyannyira, hogy néha szabályosan megtiltottam neki, hogy másokkal foglalkozzon. 

Bőven elég nekem, ha a saját zokniját berakja a szennyesbe...merthogy azt mindig a lakás különböző pontjairól vadászom össze. :)