2013. március 6., szerda

Utáltam oviba járni :)

Itt az ideje, hogy ezt is elmeséljem. 
Az óvodának összesen három bűne volt. Felesleges lenne sorrendet felállítanom, mind a három főben járó, nagy bűn volt.

Először is egyetlen egy babakocsi volt a csoportban. 
Emlékeim szerint volt valami 10 perces beosztás, hogy mikor melyik lány játszhat vele, de oly ritkán került rám a sor, hogy mindig úgy éreztem, az örökkévalóság is pörgősebb, mint ez a várakozás. Ráadásul párosával ment a beosztás, amit végképp fel sem fogtam: én egyedül akartam anyja lenni annak a kölöknek, osztozkodás szóba sem jöhetett.
Nem voltam antiszociális gyerek amúgy, de azért lássuk be, már akkor is egy ősanya lakozott bennem, aki nem adja ki a gyereknevelés feladatát a kezéből.



A másik nagy bűne volt az óvodának, hogy sárgarépát osztotta rám, mint óvodai jelet. 
Ahogyan a gyerekek nagy részét, engem sem vonzott a levesben úszkáló főtt zöldség, de hogy még a rajzaimon, a ruháimon is ott díszelgett ez a förmedvény, ez egyenesen felháborított. Azonban lázadásnak helye nem volt, a sárgarépa évekig kísértett. 



Mire felnőttem, lettek saját gyerekeim, akiket immár szívesen toltam párban is a babakocsiban, és addigra sikerült megbocsátanom a sárgarépának is. 

De a harmadik bűnnel még dolgozom.
Az oviban mindent meg kellett enni. Mindent. Azt is, amit nem szerettem. Például mi soha nem ettünk otthon szalonnát, tepertőt, zsíros kenyeret. És ezeket én az oviban sem szándékoztam megenni. De ott magasodott felettem az óvónéni árnyéka, és sisteregve suttogta, hogy meg kell enni az egész kenyeret. Nem tudom, veletek előfordult-e ilyen...én arra játszottam, hogy lassan, nagyon lassan eszem, és hátha közben megjönnek értem. Ettem a kenyér héját  szerencsére arra sose kentek tepertőkrémet...aztán ettem a szelet kenyér alját...közben köhögtem, pisilni mentem, meg amit csak ki tudtam találni...próbáltam eldugdosni a zsebembe a falatokat, kiköpni, mintha morzsaként landolt volna a földön...
Legtöbbször sikerült megúsznom ennyivel az uzsonnát.
De az ebéd keményebb kiképzés volt.
Nálunk az volt a szokás az oviban, hogy ha nem ettük meg a levest, beleszedték a másodikat. Mondjuk a  gulyáslevesbe a mákostésztát.
És akkor már úgy kellett megenni.

Nincsenek emlékeim, valószínűleg minden ilyen eseményt töröltem az agyam összes zegzugából. Csak arra emlékszem, hogy néha hánytam, és sokszor forgott a gyomrom.
Aztán az már tiszta kép, hogy soha, de soha nem ettem meg semmit az iskolában sem. Volt belőle némi botrány, kaptam beírást, hogy nem ittam meg a kakaót, nem ettem meg az ebédet, de a szüleim ebből nem csináltak problémát. Nem is tudom,mennyire avattam be őket az óvodai történetbe..arra pedig végképp nem emlékszem, mennyire voltam képes beszélni az engem ért traumáról.

Aztán sikerült kibuliznom, hogy kivegyenek a napköziből, és főzhessek magamnak ebédet otthon. 
Innen számítom a felszabadulásomat.
Hurrá! :)

Aztán rájöttem, hogy csak részlegesen szabadultam meg a problémától, mert az emlék elkísért...
Soha, semmilyen menzán, kifőzdében nem tudok enni...már a gondolatától is kiráz a hideg. 
Nem ettem  még soha a kórházban, sem a nyári táborokban, és bizalmasan kellett közölnöm a munkaadóimmal  az iskolában, hogy tanítást igen, de ebédeltetést nem vállalok. 
A gyerekeimet igyekeztem ebéd előtt elhozni az oviból, és az iskolába sem voltak befizetve. 
Ez alól Zsombor az egyedüli kivétel, aki kérte, add ebédeljen a suliban, mivel este 8 körül ér haza. Túltettem rajta magamat, de nem ment könnyen. 
Hát dióhéjban ennyit az óvodai emlékeimről. 

76 megjegyzés:

  1. Hu, a beleszedni a masodikat az elso maradekaba masszivan kimeriti a bantalmazas fogalmat, ezert ma mar talan siman elbocsatanak az ovonot. Mondjuk nem is ertem, nekik kellett megenni a maradekot vagy mi? Miert volt ez neki ennyire kardinalis kerdes?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Azért, mert ha nem eszed meg az ebédet, akkor az ő tekintélyük ellen lázadsz fel, ami megbocsáthatatlan bűn... zsuzsi

      Törlés
  2. Nem szerettem, és külön életet éltem az oviban. Volt egy saját asztalom a ovónéni asztala mellett, rajta saját papír, ceruzák. Ha valami nagyon érdekelt, akkor megnéztem, amugy ott ültem egész nap.
    Nekem hold volt a jelem, azt szerettem, bár sok értelmét nem láttam, mert ugye van nekem nevem is.
    A legélesebb emlékem az egyik daduskanéni, aki ebédnél mindig úgy csinált rendet, hogy a nagy, alumínium merőkanállal verte az asztalt, a legelsőt, na ott ebédeltem én is :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát a jel az csak azért kell, hogy levesszél a rendszerben...hogy elvegyék tőled, ami a tiéd. Az óvónéniknek egyszerűbb így az élet.

      Törlés
  3. Ez a két kaját egybeszedni szerintem is bűn egy gyerekkel szemben. Soha nem hallottam még ilyet.
    Azt mondjuk a legjobb barátnőm mesélte, hogy őt a bölcsiből azért vették ki, mert amikor megtanult beszélni, elmondta otthon, hogy aki rossz, azt textilpelenkával odakötözik a kezét székhez. De ő se mondta el sokáig.
    Fontos tanulság szerintem ebből, hogy nagyon-nagyon oda kell figyelni a kicsi gyerekekre, hogyan érzik magukat a közösségben és mi történik velük. Néha sokkal több, mint amit elmondanak. :-(

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. És ez nem is titkolózás...egyszerűen nincsenek még szavaik rá. Fogalmuk sincs, mit kellene elmesélniük.
      Én is döbbentem már le történeteken, amit utólag mesélnek el a gyerekeim....

      Törlés
    2. Vekerdi elmesél egy megtörtént történetet az egyik könyvében, hogy 2 óvónéni volt az ebédnél, az egyik tömi a gyereket, hogy egye meg azt, amit nem szeret. Gyerek visszahányja, erre a hányadékot kanalazza tovább a gyerek szájába. A másik óvónéni kiakad, kiabál a társára, hogy mit csinál, de az csinálja tovább, erre mérgében hozzávág egy almát. Na ki ellen indult eljárás? Az almadobáló ellen...

      És lehet, hogy ilyet nem szabad, de azok az óvónénik (ha jó esetben még nem nyugdíjasok) ott vannak még javában a pályán, és ki ellenőrzi, hogy mit csinálnak az ajtók mögött...

      Törlés
  4. És még egy kis ted.com os adalékanyag a menzához, és lehet mondani, hogy nálunk más a helyzet, mint ezen országokban, bár ahogy látom, hallom ismerősi körben, egyre kevésbé: http://www.ted.com/talks/jamie_oliver.html
    Én csak arra emlékszem, hogy szörnyű volt az étel, mi mindent ettünk gyerekként, mind zöldséget, levest, akármit, nekem konkrétan a spenót volt a kedvencem,nade amit a menzán műveltek az étellel, az már a bűn kategóriáját súrolta, súrolja.
    Lehet én is írok egy ovis posztot ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Otthon én is megettem mindent. A répát is. :)

      Törlés
  5. Eszembe jutott, hogy engem is nagyon utáltak az oviban. Mert én mindig olvasni akartam (mert tudtam és érdekelt) de valamiért soha nem hagytak, mindig kiszedték a kezemből, hogy menjek babázni, meg játszani. A mélypont az volt, amikor megkérdezték, ki, mi akar lenni. Én azt mondtam, hogy óvónő. Az óvónéni kihúzta magát, és megkérdezte mézesmázosan, hogy miért. Mire én: Mert az óvónő nem csinál egész nap semmit, csak ül a padon és kefírt eszik. (Gyerekszáj, khmmm...) Mondanom sem kell, ezek után nem lettem kedvenc.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Marcsi, ez nagyon jó kis gyerekszáj volt! :)

      Törlés
  6. Én is utáltam oviba járni,és akivel eddig csak beszéltem, szintén nem szerették. A mi óvodánkban, néha ránk is vert a dadus néni, ezért úgy féltünk tőle, mint a tűztől. Arra is emlékszem, hogy elsőben, másodikban a tanítónő "kokit" osztogatott. Nem tudom, hogy csak nálunk hívták-e így azt, amikor a behajlított ujjperccel erősen ráütnek a gyerek fejére. Szerencsére ezek ma már nem fordulhatnának elő!!!! És hogy megemlítetted, beugrott, hogy a mi óvodánkban is meg kellett enni mindent, mert azzal fenyegettek, hogy megtömnek!
    Erzsi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Verős emlékeim nincsenek, szerencsére ebben nem volt részem. De láttam többször is, hogy volt, akinél bevetették a testi fenyítést. :(
      Azért illúzióid ne legyenek, simán előfordul ez ma is sajnos.

      Törlés
  7. Én szerettem oviba járni, alig vártam, hogy mehessek. Anyukám háztartásbeli volt (régen ez volt a meghatározása annak, aki nem dolgozott, "csak" otthon.), én mégis 3 évig ovis voltam. A kisebbik lányomat viszont terrorizálta a dadusa. Sajnos jó pár évvel később derült csak ki. Gyakran bepisilt, volt olyan nap, hogy háromszor is. Nem tudtam az okát. Aztán pár év múlva szóba került, hogy a dajka néni félemlítette meg, azzal, ahogy ránézett, hozzászólt, hogy bepisilt. Biztos cirkuszt csináltam volna, ha időben megtudom.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sucika, hiába voltak/vannak otthon a szülők, ha a társadalom azt sulykolja, hogy a gyereknek közösségre (ovi szinonímiája) van szüksége, akkor az anyukák azt gondolják, ők ezzel jót tesznek.
      Szegény kislányod...sajnos a dadusok nagy urak ám, vannak, akik még az óvónénit is simán terrorizálják.
      Persze ne általánosítsunk, nálunk van egy dadusnéni, akit nagyon szeretnek a gyerekek, valóban melegszívű, örökké segítésre ugró néni.

      Törlés
  8. Hűűű... Ezt olvasni is szörnyű volt!
    Enyimek nagyon szerettek/szeretnek oviba járni, a temérdek allergia miatt meg magamfőzök, és viszem éthordóban az ételt a kicsinek:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nálunk Luca szerette egyedül az ovit. A többiek elviselték, vagy utálták.
      Azért az allergiának vannak előnyei is, ha más nem, az a kis ételhordó a anyai ízekkel...már egy ovis szemével nézve....

      Törlés
    2. Nálunk az össz 3 nap ovi alatt nem vették figyelembe, hogy mit ehet mit nem. Nem adták oda amit vittem, hanem egye a közöst, hisz beszokás van, nehogy kilógjon már. Az meg mit számít, hogy ezzel plusz pár hónapig jártunk orvoshoz, ahol Zs. már annyira félt, hogy 5-en fogtuk le és bepisilt, még úgyis, hogy kezelés előtt megpisiltettük, és egyből őt hívták be, mert már tudták, hogy szegény kislány, hogy kivan tőle.

      Törlés
    3. Ismerősöm lánya lisztérzékeny. Na mit kapott? Krumplifőzeléket. Mert abban annyira kevés a liszt! :(((

      Törlés
  9. Az ovit én csak nagycsoportba szerettem, akkor már tudtam, hogy eljön a 3 óra és én egyedül hazamehetek. Menzán nőttem fel, nincsenek rossz emlékeim róla...
    Saját tapasztalatom szerint vannak/voltak jó óvónők és rosszak, mint minden szakmában.
    A jelemet én sem szerettem (olló)viszont a mi gyerekeinknek lehetett választani, Ármin halacska volt, Ráhel gyűrű, Mirjam még pár hónapig eper. Viszont a waldorf oviban a gyerekek neve van kiírva és mindenki tudja melyik az ő szekrénye...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát választani az én gyerekeimnek is lehetett, de hogy?!
      A kisebbik szerette volna megörökölni a nagyobbik jelét, erre nyers angon közölte vele az óvónéni, hogy "az már elkelt, így jártál."
      Első megnyilvánulás a rendszerben...csak gratulálni tudtam az óvónéninek.

      Törlés
  10. Az első kettőt értem :) - a harmadik felháborít! Édesanyám óvónő volt, én meg sokáig óvódás (még a suliból is oda lógtam napközi után :)), soha nem volt ilyen. Ez szerintem iszonyat kitolás a gyerekkel!!!
    Nem csodálom, hogy menzaundorod van!
    Én pedig szeretem a közös kosztot :) - persze ez szerencse, mert egyébként soha nem ennék főtt ételt, főzni se időm, se kedvem. Az étkezés másodlagos számomra, sajnálom rá az időt... persze tudom, ez sem jó... :)))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Palkó, nagyon irigyellek téged is, meg mindenkit, akinek jó emlék az ovi. :)

      Törlés
  11. Én jó oviba jártam, szerettem, és a gyerekeim is szeretik, igaz, ők olyan oviba járhatnak, ami szerintem országosan is ritkaság. Nem is érti senki, hogy annak ellenére, hogy valami hiperszuper intézmény, válogatottan csúcsszuper nevelőkkel, dadusokkal és egyéb dolgozókkal, miért érzem úgy (a gyerekekkel együtt!! ) hogy időnként kiveszünk 1-2 hét szabadságot és itthon maradunk mindannyian. Tény, hogy már maga az épület nem akármilyen, a csoportszobák hangulatosak, a létszám 20 fő alatti, ráadásul 4 nevelő jut a gyerekekre: két óvónő, egy angol anyanyelvű pedagógus és egy dajka. Ez a dajka ráadásul valami tünemény, zokszó nélkül cserélte Attilámon a pelust (mert ide bizony nem szobatiszta kisgyereket is lehet hozni!), majd amikor kezdtük a szobatisztaságot, az esetleges balesetek után is mosolyogva tette rendbe a fiamat és a ruháit (bár azt mondtam, a kisgatyát akár nyugodtan dobják ki, senkitől nem várom, hogy kakis gatyót mosson) mindig kiöblítve, egy nejlonba behajtogatva kaptam vissza. Enni nem kötelező, de minden áldott reggel úgy adtam át a gyerekeket az óvónéninek, hogy az első kérdése az volt: reggeliztek-e, kell-e figyelnie, hogy reggelizzen (nálunk komplex reggelit kapnak a gyerekek, tízóraira pedig friss gyümölcsöt, zöldséget), vagy engedheti játszani azonnal. De megtömés soha nincs. Az ottalvós gyerekeket ha kell, elaltatják úgy, hogy melléjük ülnek és símogatják az aludni nem tudót, de van pl. egy egyéves kislányka (igen, ebbe az oviba ilyen pici is jöhet, pedig nem bölcsi!) aki hozzá van szokva, hogy babakocsiban tologatva alszik el a levegőn, nos őt minden délben látom, hogy ebéd után (megetetik külön, előbb mint a többieket, mert ő nem bírja ki ébren addig, csak pici még) egy óvónő az udvaron fel-alá sétálva altatja... Hol van másik ilyen ovi?
    Szóval estig sorolhatnám, micsoda remek intézménybe járunk, ennek ellenére, bár a gyerekek is imádják, időnként szeretnek itthon maradni, szeretnek csak velem lenni, szeretik azokat a dolgokat csinálni, amit velem lehet. Szeretik, ha leülünk énekelni, gitározni, rajzolni, festeni, gyurmázni, Réka meg kifejezetten könyörög, hogy hadd csináljon feladatokat (ovis feladatlapokat töltöttem le neki, imádja).
    Ami feltűnő számomra, hogy annak ellenére, hogy jobb helyre nem is adhatnám a gyerekeket, ha már adom valahová, mint ez az ovi, azért rengeteg negatív dolog is ragad rájuk. Eltanulnak mindenfélét a többi gyerektől, ezeket a "vadhajtásokat" olykor bizony le kell csipegetni, vissza kell őket terelni a helyes útra.
    Vallom, hogy nincs olyan, amit a gyerek csak az oviban tanulhat meg, de rengeteg olyan van, amit csak otthon kaphat. Ezért is van az, hogy ha kedvünk van, ovizunk, ha nincs, akkor nem. :-) Szerencsémre a vezető óvónő osztja a gondolatomat, miszerint a gyerek helye a családban van, az intézmény arra való, hogy amikor a szülő valami okból nem lehet a gyerekkel, legyen kire bízni, de nem ideális megoldás. Ily módon nem kell igazolnom, miért nem vagyunk oviban - beszólok, hogy nem megyünk és pont. Most is épp szabadságon vagyunk. :-)
    Ja és a jelek: nálunk is vannak, arra szolgál, hogy pl. a gyerkőc megtalálja a saját poharát a sok között, de bizony a jelüket nem kapták, hanem választották! Rékám jele a szivecske, Attila pedig tigris akart lenni, amikor szeptemberben kezdtünk, azon nyomban rajzoltak is tigrist a poharára, a törölközőtartójára, az öltözőszekrényére. :-)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Gabka, értelek, és valóban szuper ovi lehet ez a tiétek, de azért kicsit sajnálom azt az egy éves kislányt. Akármilyen jól is bánnak vele, valahogy mégiscsak azt érzem, az anyukája mellett lenne a legjobb neki. :)

      Törlés
    2. Ebben nagyon egyetértek veled, Virág! Annak a pici lánynak szerintem sincs még helye intézményben. Csak az a baj, hogy vannak nők, akiknek a karrier mindenekelőtt, a gyerek meg teher. Ennek a kicsi lánynak az anyukája is ilyen, és ha már úgyis lepasszolja szegény gyereket, akkor már legalább a létező legklasszabb oviba. Még az én Attilámat is korainak érzem oviztatni, pedig ő saját kérésére jár. Ezért is szoktunk gyakran szabadságot kivenni - most is múlt hét szerda óta itthon vannak.
      Amúgy szerintem az is nagyon rossz, hogy bár a mai nők 10 évvel később szülnek, mint egy generációval előttük, a nagymamák még jobbára aktívak. Mert ha már - szükségből vagy önszántából - visszamegy az anya dolgozni, legalább a mamával otthon lehetne az a csöppség... Az együtt élő, több generációs családokban sok előny volt szerintem.

      Törlés
  12. Szia Virág!
    Még nem írtam hozzád megjegyzést, de most muszáj.:)
    1) Nekem szőlő volt a jelem az oviban. Majd jött valaki új az oviba és elvették tőlem. Megkaptam a locsolót. LOCSOLÓT. Felnőtt koromig nem tudtam feldolgozni. :(
    2) A kislányomnál látom, hogy bár egész jó oviba jár, ott is egy darab babakocsi van. Ő is feladta, hogy valaha sorra kerül.
    3) Vagdalt hús margarinnal összekeverve, tepertőkrém...ezek azon az uzsonnára felszolgált étkek, ami ellen fellázadtak a szülők a mi csoportunkban. Mert nincs olyan gyerek, aki megenni, legalábbis jó étvággyal. A megoldás erre, az áthidaló, az átmeneti, hogy az óvónénik margarint, vajat kapnak elő a hűtőből és azt kennek a kenyerekre. Gyümölcs pedig mindig akad.
    A "mindentmegkellenni" illetve a levesre rászedett második félével kapcsolatban egészen egyszerűen felháborodtam, az előttem szólók mindent leírtak.
    Üdv.
    Erika

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Erika, üdv a hozzászólók között! :)
      Úgy látom, a rosszul megválasztott, és az elkobzott jelek sokunkat traumatizáltak. :))))
      Habár mindannyian túléltük, felnőttünk, és még boldog emberekké is váltunk, azért kihagytuk volna ezt, nem? :)
      Az ovik játékparkja ma is elég szegényes. Nem is tudom, miért nem jó minőségű játékokat vásárolnak...hosszú távon rentáblis volna.

      Törlés
  13. Szörnyű amit írsz, és a kommentek között is van olyan, hogy a szívem szakad meg. Az én gyerekim egy falusi oviba jártak, 7 éven keresztül a két gyerek, és tanítóként és anyatigrisként azt tudom mondani, hogy egy kritikát nem tudok mondani az ovinkra. Sima önkorányzati, nem csilivili, inkább lepusztult, de gyönyörű nagy kerttel, amit a gyerekek, szülők az ovónénikkel tartottak rendben. Eltöltöttünk ott pár szombatot, apukákkal, bográcsozásokkkal, minden gyerek szeretett ott lenni. Ilyen ovikat kívánok mindenkinek, és borzasztóan sajnálom a szörnyű történeteket.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jó ezt olvasni, köszönöm, hogy leírtad. A világért sem szerettem volna azt sugallni,hogy minden ovi rossz.

      Törlés
  14. Kedves Virág!

    Egy cipőben járunk. Az ovi utálat nálam annyira előjött, hogy, amikor nem láttak a gondozók, ledugtam a torkomon az ujjaim, hogy hányjak, mert akkor tutira hazavisznek.Nem tudom honnan jött az ötlet.
    Aztán hamar rájöttek arra, hogy mi áll a hányás mögött.
    Verbálisan és fizikálisan is bántottak az óvónők.A szüleim dolgoztak, a faluban ez volt az egyetlen ovi.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Vajon hány meg hány iskolai/óvodai rosszullét mögött van tudat alatt, hogy "akkor biztosan hazavisznek innen!"
      Somának egyszer azt mondta az óvónéni, hogy "látni sem akarlak", ő hazajött. :) Elég közel laktunk...

      Törlés
  15. Nekünk egyelőre még pocaklakónk van, de a saját ovimról az jutott eszembe, hogy minden nap, mikor ebéd után lefeküdtünk aludni, közölte az óvónéni, hogy akkor most mindenki elhelyezkedik, aki pedig ezek után megmozdul (!), annak a fenekére fog verni. Meg is tette. Szerencsére engem sose bántott, gondolom, mert a nagymamám a szomszédja. :) De nem is mertem megmozdulni, így aztán nem is aludtam sose, 5 perc után már zsibbadt a karom.
    A mindent egy tálba szedés engem is felháborított!
    - Krisztina

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hoppá, ez se semmi sztori! :(
      Mondjuk az alvást is utáltam, én nemigen aludtam ebéd után, de ilyen retorzió nem volt. Csak csendben kellett lenni....

      Törlés
  16. Nálunk az volt a szokás, hogy ha a gyerekek játszottak mosakodáskor a mosdóban, vagyis fegyelmezetlenek voltak, bekenték vastagon a fejüket szappannal és egész álló nap úgy kellett lenniük. De sok rémséget tudnék mesélni még. Helyette azonban csak annyit írok, hogy a fiam, aki szeretett oviba járni kiscsoportban, nagycsoportra odáig jutottunk, hogy reggel megállt az ovi kapujában, belekapaszkodott a kerítésbe és ordított, hogy ő ide nem jön be!!!! A végére már szinte mindennaposak voltak ezek a jelenetek. Így a soron következő gyermekünket inkább behordtuk a közeli kisváros egyik óvodájába és ezt a döntést sosem bántuk meg.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Huh, hát egész kis társadalomrajz kerekedik ki a történetekből....

      Törlés
  17. Hú, de megmozgatott mindenkit ez az ovis téma. Mi egész jó oviba adtuk a lányainkat anno. Puccos, belvárosi, nagyon protekciós bekerüléssel, csak diplomás szülők gyerekei járhattak ide (nem volt ez kimondva, de megválogatták erősen a szülőanyagot). Bíbor imádta és a mai napig emlegeti, hogy ott volt a legboldogabb. Pedig nem volt jó óvó nénije, szerintem. Furcsa egy nő volt, ránézésre egy igazi melegszívű tyúkanyó - de aztán kiderült, hogy csak a szülőknek játssza meg magát, a gyerekekkel annyira nincs jóban. A legszebb az volt, amikor Bíborért mentem egy nap, az óvónéni magához húzta, megölelte, megpuszilta búcsúzóul. Mire Bíbor kinn csodálkozva megjegyezte, "nem értem ezt miért csinálta, még soha nem tett ilyet..."
    Viszont a szülői közösség csodálatos volt, sokakkal a mai napig tartom a kapcsolatot, imádnivaló társaság volt!
    Borsikám ugyanebbe az oviba ment - egy olyan tündér dadusa volt, hogy le a kalappal, minden gyerek imádta. De sajnos ehhez járult egy nagyon öreg gyerekgyűlölő óvónéni, és a váltótársa, aki bipoláris volt. Néha szuper jó foglalkozásokat csinált, más napokon nem szólt a gyerekekhez egész nap, és csak újságot olvasott a sarokban. A gyerek meg elkezdett elszökdösni a csoportszobából és elbújt a pincében, az udvaron, a kabátok mögött. Persze állandóan behivattak minket, hogy mi vagyunk a hibásak és fegyelmezzük meg a gyereket. Két év után feladtuk és elvittük egy másik oviba, a sima körzetibe. (Ma már tudom, korábban kellett volna) Itt nem volt válogatott szülői társaság, még utcaseprő apuka is akadt. De az óvó nénikhez a mai napig visszajár (már 3 éve elköltöztünk) és imádja őket.
    Ennek ellenére ő nem szeretett oviba járni, az első két év miatt nyilván, és nem is emlegeti olyan nagy lelkesedéssel ezeket az éveket, mint a nagylány.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én azóta nem teszem be nyílt napra a lábam, mióta egyik nagy gyerekemnek megdicsértem az angol tanárnőjét. Mondtam itthon a férjemnek, hogy szuper óra volt, a tanárnő végig angolul nyomta....erre a gyerek: anya, soha nem szokott angolul beszélni hozzánk. És nem ilyen szokott lenni az óra, hogy ennyit játszunk, ez csak most volt.
      Padlót fogtam, komolyan. Mert én abban bíztam, hogy van értelme, hogy azt adja a színpadon is, ami valóban Ő.

      Törlés
  18. Fúúúú, ettől a levesbe második fogás szedésétől én is kiakadtam! Ezt komolyan gondolták?
    De aztán láttam valakinél, hogy a hányadékot etette meg. Mi???? Ilyen megeshet? És a szülő nem indított eljárást? Ha velünk ilyen történne, nem merném megmondani a férjemnek, mert szétszedné az óvónénit, pedig egészen jámbor természetű egyébként.
    Mindenesetre nagyon örülök, hogy mi jó óvónéniket fogtunk ki. Nincs etetés, nincs túl sok szabály, elfogadják a különböző természeteket. A gyerekek jól érzik magukat.

    Ami pedig az emlékeket illeti: a jelem csirke volt. Igen. Akkor még nem voltak matricák, meg felvasalható jelek, stb. És nem jutott eszükbe, hogy az a kis polcra festett alakzat akár madárka is lehetne. Vagy mondjuk kiscsirke. Nem. Csirke volt. Nem rázott meg - de még most sem értem, miért nem voltak találékonyabbak.
    És nekem nem volt jó óvónénim. Illetve: az ő csoportjában tudták a legtöbb verset, éneket a gyerekek mindig. Nagyon szerették a suliban a csoportjait, mert ügyesek voltak. De az ő csoportjában volt a legtöbb székrekedéses gyerek is, mert nem akkor mentünk wc-re, amikor a szükség úgy kívánta. Hanem amikor szünet volt. Már kiscsoportban is. És amikor az egyik lányka bepisilt, akkor elővette a nagy, fekete végű szabászollót és megcsattogtatta az arca előtt, hogy "ezzel fogom levágni az ujjaidat, ha még egyszer bepisilsz".

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Betti, ne...!!! Ez sokkal súlyosabb. Amit velem csináltak, az csak egyszerűen moslék, és gusztustalan, de ez egyenesen kínzás, amit leírtál.
      Az óvónénid pedig nem volt egy tyúkanyó típus, már bocsi a viccelődésért. Hiába volt csirke jel a csoportjában...

      Törlés
  19. Húh, na ez a beleöntjük a második fogást a levesbe, ez nekem is megvolt. És a belémtömés is. Mindkét kísérlet ugyanazzal az eredménnyel zárult... Nem tudom, megérte e nekik, hogy utána takaríthattak... Ez 1978-ban volt, de a mai napig fel tudom idézni a rettegést, ami minden reggel elfogott, amikor anyám otthagyott.

    VálaszTörlés
  20. Ezek nem csak a mi ovinkban volt divat(csak az egyik óvónéninél), hogy ha nem etted meg a levest, akkor egyszerűen belemerte a főzeléket. ...és a főzelék szélén felbugyogott a leves... A "rossz" gyereket ugrókötéllel kötötte az ágyhoz. A legtöbb gyerek az alvást utálja az oviban.Ő ezt is megoldotta, aki nem akart elaludni, annak körcimkével leragasztotta a szemét.Nem mindig sikerült alvás végén szépen letépnie, ilyenkor az ember szempillája bánta .Annyira féltünk tőle, hogy WC-re sem mertünk kikérezkedni....
    Itt utáltam meg a testnevelést is.Mindenáron fel kellett mászni annak a hülye nagy vas mászókának a tetejére és ott meg kellett fordulni és úgy lejönni!...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hoppá, nem hittem volna, hogy lehet még fokozni a szadizást....
      Kezdem úgy érezni, mintha valami lágerben nőttünk volna fel. :(((

      Törlés
  21. Ennyi rémséget... Még olvasni is rossz, hát még átélni ilyesmit 3-4-5 évesen. A második fogás beleöntése a levesbe az nekem is megvolt. És a tökfőzelékkel is megtömtek egy másik csoportban, ahol egyszer ügyeletben voltam. Mindkét akciónak ugyanaz volt az eredménye. Nem értem, miért érte meg nekik, hogy utána még takarítaniuk is kellett... Ez 1978-ban volt és azóta is fel tudom idézni magamban a rettegést, amit minden reggel éreztem, amikor anyám otthagyott.
    Nem, nem jelentették fel az óvónőt, mert nem volt választásuk, dolgozni kellett, másik óvoda nem volt. Azt nem is tudom, hogy ezt elmeséltem e otthon anno, vagy csak magamban hordozom...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én sem meséltem el. És nem azért, mert titkolni akartam volna, hanem azt hittem, ez a dolgok rendje.

      Törlés
  22. Hú, micsoda rémtörténetek! Én nem jártam oviba, anyukám mondta, hogy még hálás leszek érte, én nem vagyok az, nagyon nehezen találtam aztán meg a helyem a suliban, nem tudtam azokat az énekeket és játékokat, amit a többi gyerek, mert másokat tudtam, nem volt ismerős, közös téma. Addig, hogy mindenféle pszichoszomatikus bajaim lettek, kórházi kivizsgálásra küldtek, 10 napig voltam benn, és amik akkor múltak el, mikor harmadikban végre találtam magamnak egy barátnőt. Ezt így utólag raktam össze mondjuk, Vekerdy egyik könyve átrágása után, de eléggé egybevág.
    A mi ovink is nagyon jó, a gyerekek többnyire rendesen esznek. Nálunk van mindig gyümölcsnapos, és aki elfelejti, az utólag vihet be kekszet, lekvárt. Az óvónénik a "nemszeretem" ebédek után adnak kekszet jutalomból, és a lekvároskenyér is megy, ha nem csúszik az uzsi. Mesélik a fiúk, hogy nem volt finom a kelkáposzta főzelék, amit itthon én nem is merek főzni, de utána kaptak valami finomságot, úgyhogy megették. Lehet, hogy nem jó pedagógiai módszer, de így bemegy a kelkáposzta is. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. 1 hónap elég volt nekem:)

      Törlés
    2. Kikocs, ez azért érdekes, mert határozott élményem a suliból, hogy mindenkinek volt tévéje, mindenki nézte a Kántort (ez maradt meg bennem), én meg ugye nem. Azt se tudtam, milyen filmek mentek még. És akkor szünetben a többiek eljátszották az esti filmet, én meg eleinte álltam bambán, és csak néztem. Aztán egyszer csak felvettem a történet fonalát, és beálltam hozzájuk. Emlékszem, mindig mondták, hogy ...az nem is úúúúúgy volt....én meg mondtam nekik, hogy de én íííígy játszom...és ezzel le volt rendezve a dolog.
      Szóval az ő világuk és az enyém között nagy szakadék volt mindig, ez elég markáns élményem. De nem zavart, mert szerettem a szüleimhez tartozni. Jobban, mint a kortársakhoz.

      Törlés
    3. Hát, én is igyekeztem, de mindig kívülállónak éreztem magam, talán a megfelelési kényszereim miatt, amik felnőttkoromban tudatosultak bennem. Mások vagyunk :) Rékán is látom, hogy ilyen mint én, Nándi meg tök jól elvan, és ha jobb ötlete van, boldog attól, hogy azt kiéli. Misinek meg már most van legjobb barátja az oviban...

      Törlés
  23. Vidéken jártam óvodába, ahol a szűretlen forralt tej fölét pillének nevezték, amit én szó szerint értettem, és világosan tudtam, hogy valóban elázott pillangószárnyak úszkálnak a tejben. Persze hogy nem ittam volna meg önszántamból a reggeli tejeskávét szűrés nélkül, de az óvónéni megmutatta, hogy ki az úr a házban, és hanyatt döntöttek, befogta az orrom és leöntötte a torkomon. Nem járt jól ő sem, mert azonnal telibe hánytam, a mai napig emlékszem, hogy folyt végig a kávé az arcától a fehér vászoncipőjéig, pedig ez több mint 50 éve történt. A tejeskávétól persze azóta is undorodom, ahogy a tej fölétől is...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nvk ez a pille nagyon aranyos félreértés. Az kevésbé, hogy óvónéni kezelte a helyzetet. Úgy látszik, a megtömés sokaknál emlékezetes élmény az oviból. :(

      Törlés
  24. Nekem több rémes óvodai emlékem is van. A legrosszabb, mikor néhányan elbújva megmutattuk egymásnak "amink van". Kiváló pedagógus óvónőnk észrevette, mindenkit egy-egy fához állított az udvaron, és le kellett vetkőznünk a többiek előtt meztelenre. Most is összeugrik a gyomrom, pedig harminc éve történt...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. :((((
      Ez tán még szörnyűbb,mint ha megtömtek volna.

      Törlés
  25. Én is utáltam óvodába járni. Én különleges helyzetben voltam: anyukám abban az oviban volt óvónő, ahol én, de persze másik csoportban. Én nem tudtam megérteni, hogy anyukám miért 30 másik gyerekkel foglalkozik, velem miért nem, így végigzokogtam az ovi 3 évét. Ráadásul, mivel én az óvónéni kislánya voltam, a pajtások nem nagyon engedtek oda a csúszdához, hintához, hiszen én biztos játszhatok velük, amikor csak akarok. Persze, pont ahhoz volt nekem kedvem...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én mindig irigykedtem az óvónénik, tanítónénik gyerekeire, mert gyerekfejjel bizony azt gondoltuk, nekik könnyű. Ma már látom, hogy sokkal nagyobb terhet cipelnek, mint azt valaha is gondoltam volna.

      Törlés
  26. Megdöbbenve olvasom a történeteket, és szerencsésnek érzem magam, amiért nekem nincs ilyen. Persze vannak emlékeim az oviból, de közel sem ilyen brutálisak. A jelem köcsög volt, így 35 év távlatából a szó mai pejoratív értelmében gáz, de akkor senkinek nem okozott gondot. Voltak szigorú dadusok, de voltak tündériek is. Ahogy óvónők is volt ilyenek.
    A babakocsis játék nekem egy örök álom volt az oviban, mivel szótlan gyerek voltam, így sosem szóltam hogy én is szeretnék azzal játszani. Így csak a vágy maradt meg. Ugye néma gyereknek... :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sok babakocsit minden oviba!!!
      A poszt első számú tanulsága :)

      Törlés
  27. Klassz kis ovis visszaemlékezések :(
    Én nem is emlékszem a saját ovis éveimre, max. annyira, hogy utálam minden évben egy csoportszobával odébb költözni. (nem kellett a játékokat cserélni, elég volt a gyerekeket), meg, hogy a pincelejáró alatt egy mumus lakott :) Remegett a lábunk is ha arra tévedtünk. (gondolom a baleseteket akarták így megelőzni)

    "És nekem nem volt jó óvónénim. Illetve: az ő csoportjában tudták a legtöbb verset, éneket a gyerekek mindig. Nagyon szerették a suliban a csoportjait, mert ügyesek voltak. De az ő csoportjában volt a legtöbb székrekedéses gyerek is, mert nem akkor mentünk wc-re, amikor a szükség úgy kívánta. Hanem amikor szünet volt. Már kiscsoportban is." A lányom is ilyen csoportba járt, most imádja a sulit MERT ANNYIT JÁTSZANAK :D, a fiam is hasonló csoportba jár, na valószínű, hogy nem sokáig.

    A mai ovikban olyan jó dolgokat lehet(ne) csinálni, ráérősen, mindent megvizsgálva, megtapasztalva, de be kell (?) hódolni a suli elvárásainak, a program-program hátán időszakoknak, hogy kötelező ilyan-olyan alkalmakkor műsorral kiállni, amit be kell tanulni, el kell ezerszer próbálni, és máris magára az óvodai életre nincs idő.
    Nem filózok tovább, úgyis erről szólt a mai napom :D

    Vera

    VálaszTörlés
  28. Én nagyon-nagyon szerettem oviba járni, sokszor kértem, hogy később jöjjenek értem. (A nővéreim jóval idősebbek, így otthon nemigen volt játszótársam.) Az étkezésekről kb. semmi emlékem. Az ovinál csak az általánost szerettem jobban, főleg alsóban. Nyilván gyerektől, társaktól, pedagógusoktól és intézményektől függ, de nekem maximálisan pozitívak a tapasztalataim egészen a gimnáziumig, gondoltam, megosztom veletek. A babánk még csak 8 hónapos, meglátjuk, vele mi lesz. Köszi, hogy elolvastatok!

    VálaszTörlés
  29. Köszönöm..
    nem mondok véleményt, de szerencsére olyan óvodapedagógus vagyok, aki nem üt, nem töm (némely szülő szeretné...), a szabad játék híve (de némelyik nem is tud játszani, csak rohangál- ők a kihívás ez ügyben), és olyan, akinek olyan gyerekek is járnak a csoportjába, akik engem szerettek volna testvér, vagy "szóbeszéd" miatt. Nem vagyok tökéletes. Ezek olvastán már egyáltalán nem csodálkozom az ovi-utálaton.
    a.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon sajnálok minden szülőt, akit ilyen atrocitás ért az óvodában, de ezek a horrorisztikus dolgok ma már elképzelhetetlenek. Én is óvónéni vagyok már 26. éve és sosem volt ilyen, hogy megtömtem volna gyereket. Megaláztatások se voltak soha. Nagyon rossz érzés azt olvasni, hogy ilyen brutalitások vannak, vagy voltak az óvodában és, hogy minden óvodát egy kalap alá vesztek, de a jó pedagógusok nevében is kikérem, hogy mindenkiről általános véleményt írjatok. Ui. Vidéki óvodában dolgozom és ugyan abba az óvodába, amibe gyerekként én is jártam. Az én jelem létra volt és soha nem okozott gondot. Nálunk a gyerekek választhatnak jelet. Tünci néni!

      Törlés
    2. Konkrétan a megtömés előfordult az egyik gyerekemmel, igaz, hogy az óvónéni volt annyira gerinces, hogy rögtön elmesélte nekem a történetet. És ez az egészet más megvilágításba helyezte, részemről nem maradt atrocitás-szagú, hanem egy tévedésnek könyveltük el, ami bárkivel megeshet. Az óvónéni egyébként a fiamtól is bocsánatot kért, és megígérte, hogy soha nem fogja beleerőltetni az ételt.
      Ezt csupán azért írtam le, hogy egyértelmű legyen: az óvónéni is ember, az óvónéni is lehet mérges, dühös, hozhat pillanatnyi rossz döntéseket. Én,mint szülő nagyon tiszteltem ezt az óvónénit azért, mert felelősséget vállalt a saját hibájáért. Hihetetlenül jól esett. Tudtam, hogy máskor is őszinte lesz hozzám, ha bármi gond, konfliktus adódik a gyerekem és őközötte.
      Abban is biztos vagyok, hogy nincs tökéletes óvónéni, nincs tökéletes szülő, tökéletes gyerek és tökéletes óvoda....
      Azt még halkan megjegyzem, hogy nem veszünk egy kalap alá minden ovit :)

      Törlés
  30. nekem nincsenek ilyen sok és rossz emlékem
    de én is tudnék mesélni

    VálaszTörlés
  31. Én nem jártam oviba, de a gyerekek nagyon szerettek, illetve szeretnek járni. Nálunk az a szemrehányás tárgya, hogy sohasem engedtem őket ott aludni.

    A tesóim viszont már voltak ovisok. Utálták az ovit és én annak idején gyomorgörccsel vittem a fiaimat először oviba. Szerencsére kellemesen csalódtam. Üdv: Haratimi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Na tessék. Akit nem visznek, az oda vágyik, akinek meg járni kell, az nem szereti. :):)

      Törlés
  32. Elképesztő történeteket olvastam. Sajnálom a traumákat! :(
    Én is töröltem az emlékeket,amit csak lehetett az ovival kapcsolatban.
    Házikó volt a jelem.
    Nekem is kötelező volt a levesből a sárga- és fehérrépát megenni. Jaaaj de utáltam, csak forgattam a számba. "Kedves" dajka néni állt felettünk, mint egy őr, és figyelte ki nem eszik meg mindent. Kezében kancsó volt és abból öntött a nyakunkba, ha nem ettünk meg mindent. :/
    Ami mély nyomot hagyott bennem. A mosdóba iszonyat szag volt. Nagyon sokszor nem húzták le a wc-t és ott bűzlött. Sokszor öklendeztem, a hányinger kerülgetett. Nagyon sokszor nem is mentem ki wc-re vagy kezet mosni, mert nem bírta a gyomrom azt a szagot. Amikor csak az ovinkra gondolok egyből az a szag jön elém, mintha azt érezném..... :/
    Klári

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem gondoltam volna, hogy ennyien vagyunk, akiknek az ovis étkezések, szagok ilyen mély nyomokat hagytak az életében.
      Csak kapkodom a fejem...:(

      Törlés
  33. Én szerettem az ovit. Csak ott ittam meg a teát, otthon nem. Imádtam az édes túrót kiflivel és egyszer leettem a ruhámat paradicsomlevessel. Nálunk nem volt semmi terror, két dolgot utáltam, hogy az ebédet késsel, villával kellett enni és hogy ebéd után kötelező alvás (tettetés) volt...
    De! otthon Anyukámmal mégis jobban szerettem lenni és nem hiányzott az ovi. Én nem szeretném oviba adni a gyerekem - hacsak ő nem akar nagyon-nagyon menni majd -, nem tudom, hogy erre van-e lehetőség?
    Nagyon szimpatikus az OO is, de ahhoz nem érzek magamban elég erőt (egyelőre).
    Virág! Nem alapítasz egy iskolát? Én vinném hozzád a kisfiamat!
    Gabi

    VálaszTörlés
  34. Lehet nem hiába mondja a férjem, hogy burokban nevelkedtem.... Komolyan rosszul vagyok, ahogy olvasom, miket is írtok itt... Én egy egyszerű, kicsi városi óvodába jártam, a régi óvónénijeim mai napig megállnak az utcán, hogy megkérdezzék, mi van velem, a daduskám könnybe lábadt szemmel símogatta meg a nagyobbik lányom arcát és mondta: Gabikám, pontosan ugyanilyen voltál picinek, nahát, mintha valaki visszaforgatta volna az idő kerekét.... Imádtam oviba járni, s bár három éves koromtól az anyukám visszament dolgozni, szünetekben sosem jártam oviba, nagymamámékkal laktunk, ő egész életében háztartásbeli volt, ő vigyázott rám, eszméletlen sok gyönyörű emlékem van, mennyi mindent csináltunk.... Az utcában, ahol felnőttem, mindenki ismert mindenkit, sok hozzám hasonló korú gyerek volt, bandáztunk egész nap, amikor már nagyobbacskák voltunk. Hat éves korom körül már emlékszem, az utcán, a kanyarban lévő ház előtt volt egy nagyobb füves terület, ott szerettünk lenni és anyukáméknak sosem kellett félteni, hiszen az utcából mindig volt valaki, egy-egy nyugdíjas néni vagy bácsi, aki fél szemét rajtunk tartotta, nem azért mert megkérték rá, hanem azért, mert ráért és mert mindenki szeretett minket.
    Nekem általános iskola első két osztályából van rossz emlékem, de az sem olyan vészes, mert a következő évek leradírozták. Az elsős tanító néni volt olyan, hogy két kis kedvencén kívül mindenkit gyűlölt, állandóan nyuszifület osztogatott (nagyon csúnya fajta barna bőrből kivágott hosszúkás valami), sosem dicsért. Ha valamit nem tudtunk órán, folyton bezárt minket tanítás után, sokszor csak kettő körül mehettünk haza, addigra iszonyú éhesen (ő elment ebédelni), anyuék azt se tudták, hol vagyok, miért nem értem haza időben stb. Harmadik osztályra átvittek egy másik suliba, ahol csak szép és jó történt velem az általános végéig. Szuper pedagógust kaptam harmadik osztályban, ebben a másik iskolában már szárnyaltam, egyszerűen imádtam...
    Szóval nekem nem igazán vannak rossz emlékeim.
    Viszont, ami eszembe jutott: talán valami mégiscsak megmaradhatott valahol nagyon mélyen bennem az első két évről, hiszen annyira nem akarom iskolába adni a gyerekeimet... Lehet innen fakad, nem tudom...

    VálaszTörlés
  35. Én a jó ovis emlékesek táborát erősítem. Bár én ovónők kedvence voltam... úgy könnyű...
    De valami azért dereng abból, hogy meg kellett enni a dolgokat. Minket csak szerencsére fenyegettek ezzel a levesbe rakott másodikkal.
    Most nagy megelégedésemre szolgál, hogy a katolikus ovi, ahova járnak, nagyon jó. Melegszívű óvónénik veszik körbe a lánykáimat. Eddig - Istennek hála - két negatív dolog történt össz-vissz. Egyik nem is az óvónő, hanem szülők hibájából.
    Az igazgató néni nagy gonddal válogatja ki az óvónőket meg a dadusokat is.
    Nem érzek sehol rettegést a levegőben. És a legtöbb szülő ugyanúgy örül, mint én.
    De belátom, sajnos a negatív esetek is valósak. Édesanyám dadus néni és szokott mesélni "érdekes" dolgokat. :-(

    VálaszTörlés
  36. Nekem nincsenek kirívóan rossz emlékeim az oviból, de az én jelemet is lecseréltették, mert túl sok napocska volt már, s mivel én már úgyis az iskolai előkészítő csoportba jártam, gondolták, erre a kis időre jó leszek én nefelejcsnek is. Azóta se vagyok igazán kibékülve ezzel a szerencsétlen kis növénnyel.

    A négy ovis év alatt 11 óvónőt "fogyasztottam" el, a vezetőség ilyen gyakran váltogatta az óvónéniket (ki tudja, miért).

    Nincsenek (még) gyerekeim, de nem is sejtettem, hogy ilyen dolgok előfordulhatnak egy oviban, mint amiket Te leírtál, vagy amik a hozzászólásokban olvashatók! :-(

    VálaszTörlés
  37. Áh, én szerettem az ovit. Nálunk nem voltak ilyen ételek, mint szalonna meg töpörtyű. De milyen családból származol te, hogy nem ettetek ilyesmit otthon? Valami kékvérű városi lehet... ;) :) Nagyon szerettem a népi játékokat, a sok kézműveskedést meg az udvaron rohangászást. Azt tudom fölróni az óvodának, hogy nem engedték, hogy a húgommal játsszak, mert az nem tudom miért rossz, ezért külön csoportba raktak minket. Illetve, hogy nem engedték, hogy macival aludjak. De renitens voltam, és kicseleztem a szabályokat. ehhehe... :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nálunk apukám kiszámolta, hogy a legolcsóbb étel a téliszalámi, így mi ezen nőttünk fel. :)))Amúgy elég szegények voltunk, szüleim úgy vették át a diplomát, hogy három gyerekünk volt. (orvosira jártak - az egy külön posztot érdemel, hogy hogy csinálták...)

      Törlés
  38. Hát ez borzalom volt.... a végére már itt bőgök... és a legszörnyűbb, hogy valaki azt írta, kikéri az óvónők nevében, ilyen ma már nincs. De van. A jó óvónénik hol bújkálnak??? és miért nem szállnak szembe a rosszakkal????? Senki nem volt, aki megvédte volna a gyerekeket? mert ha jó óvónéni eltűri a rosszat, ugyanolyan bűnös. Na jó, persze vannak jó ovik, 2 nagyobb gyerekem is jó helyre járt, de ez mázli vagy pénz kérdése. Sárink viszont kifogta magának a legrosszabbat, nem '78-ban, nem falun, hanem itt a XXI. században, városban. Például mikor Sári kidöntötte e vizet az asztalnál, az elázott kenyeret beletömte... tehát van még ilyen. A töpbbit nem is mesélem... És amikor szóltunk, többször is, az eredmény 2 évig tartó meghurcolás lett, még mi fizettünk pénzbírságot, mert nem vittük oviba, független orvosi szakértő vizsgálta, milyen kárt okoztunk MI benne, rendőrségi feljelentés, bíróság, minden volt, és Sári ősszel került ki védelem alól. Az óvónő pedig, társaival együtt él és virul, ő a "legjobb pedagógus", még kivizsgálás sem történt, és ez sajnos nem egyedi eset. És persze, tudnék mesélni, de nagyon fáj.... Annak örülök inkább, hogy Sári élvezi az iskolát, szuper tanítónénije van és lett egy kis barátnője is:)
    És arra kérek minden pedagógust, ne nézze el a gyermekbántalmazást, hanem szóljon ő is!!! Miért van, hogy a kutyákért hamarabb nyitja ki mindenki a száját?!

    VálaszTörlés