Utáltam oviba járni :)

Itt az ideje, hogy ezt is elmeséljem. 

Az óvodának összesen három bűne volt. Felesleges lenne sorrendet felállítanom, mind a három főben járó, nagy bűn volt.

Először is egyetlen egy babakocsi volt a csoportban. 

Emlékeim szerint volt valami 10 perces beosztás, hogy mikor melyik lány játszhat vele, de oly ritkán került rám a sor, hogy mindig úgy éreztem, az örökkévalóság is pörgősebb, mint ez a várakozás. Ráadásul párosával ment a beosztás, amit végképp fel sem fogtam: én egyedül akartam anyja lenni annak a kölöknek, osztozkodás szóba sem jöhetett.

Nem voltam antiszociális gyerek amúgy, de azért lássuk be, már akkor is egy ősanya lakozott bennem, aki nem adja ki a gyereknevelés feladatát a kezéből.

A másik nagy bűne volt az óvodának, hogy sárgarépát osztotta rám, mint óvodai jelet. 

Ahogyan a gyerekek nagy részét, engem sem vonzott a levesben úszkáló főtt zöldség, de hogy még a rajzaimon, a ruháimon is ott díszelgett ez a förmedvény, ez egyenesen felháborított. Azonban lázadásnak helye nem volt, a sárgarépa évekig kísértett. 

Mire felnőttem, lettek saját gyerekeim, akiket immár szívesen toltam párban is a babakocsiban, és addigra sikerült megbocsátanom a sárgarépának is. 

De a harmadik bűnnel még dolgozom.

Az oviban mindent meg kellett enni. Mindent. Azt is, amit nem szerettem. Például mi soha nem ettünk otthon szalonnát, tepertőt, zsíros kenyeret. És ezeket én az oviban sem szándékoztam megenni. De ott magasodott felettem az óvónéni árnyéka, és sisteregve suttogta, hogy meg kell enni az egész kenyeret. Nem tudom, veletek előfordult-e ilyen...én arra játszottam, hogy lassan, nagyon lassan eszem, és hátha közben megjönnek értem. Ettem a kenyér héját  szerencsére arra sose kentek tepertőkrémet...aztán ettem a szelet kenyér alját...közben köhögtem, pisilni mentem, meg amit csak ki tudtam találni...próbáltam eldugdosni a zsebembe a falatokat, kiköpni, mintha morzsaként landolt volna a földön...

Legtöbbször sikerült megúsznom ennyivel az uzsonnát.

De az ebéd keményebb kiképzés volt.

Nálunk az volt a szokás az oviban, hogy ha nem ettük meg a levest, beleszedték a másodikat. Mondjuk a  gulyáslevesbe a mákostésztát.

És akkor már úgy kellett megenni.

Nincsenek emlékeim, valószínűleg minden ilyen eseményt töröltem az agyam összes zegzugából. Csak arra emlékszem, hogy néha hánytam, és sokszor forgott a gyomrom.

Aztán az már tiszta kép, hogy soha, de soha nem ettem meg semmit az iskolában sem. Volt belőle némi botrány, kaptam beírást, hogy nem ittam meg a kakaót, nem ettem meg az ebédet, de a szüleim ebből nem csináltak problémát. Nem is tudom,mennyire avattam be őket az óvodai történetbe..arra pedig végképp nem emlékszem, mennyire voltam képes beszélni az engem ért traumáról.

Aztán sikerült kibuliznom, hogy kivegyenek a napköziből, és főzhessek magamnak ebédet otthon. 

Innen számítom a felszabadulásomat.

Hurrá! :)

Aztán rájöttem, hogy csak részlegesen szabadultam meg a problémától, mert az emlék elkísért...

Soha, semmilyen menzán, kifőzdében nem tudok enni...már a gondolatától is kiráz a hideg. 

Nem ettem  még soha a kórházban, sem a nyári táborokban, és bizalmasan kellett közölnöm a munkaadóimmal  az iskolában, hogy tanítást igen, de ebédeltetést nem vállalok. 

A gyerekeimet igyekeztem ebéd előtt elhozni az oviból, és az iskolába sem voltak befizetve. 

Ez alól Zsombor az egyedüli kivétel, aki kérte, add ebédeljen a suliban, mivel este 8 körül ér haza. Túltettem rajta magamat, de nem ment könnyen. 

Hát dióhéjban ennyit az óvodai emlékeimről.