Kegyelem

Az egész történet persze nagyon régen kezdődött. 

Amiről most írok, az augusztusban.

Kórházba került, mert nem evett, nem ivott szinte semmit. Sejtette mindenki, hogy így lesz, Ő pedig pontosan tudta is előre. Rák. Visszautasított minden kezelést...leélte már az életét-mondta.

Így a kórházban már semmi nem történt, valamiért még infúziót sem kaphatott. Egyetlen információval lettünk gazdagabbak: a bal agykamrában is áttét van már.

Érdekes, hogy Ő akart kórházba menni, mondván, ne legyen a terhünkre. Aztán a kórházban teljesen összezavarodott. Emlékszem, a szívszorító látvány nem a soványsága, beteg tekintete volt, hanem ahogy elhagyatottan ült az ágy szélén, és azt motyogta, hogy ez nem az ő ágya, ide nem fekhet le, pedig nagyon fáradt. Ez nem az ő étele, ezt nem fogadhatja el ezektől a jóemberektől, pedig enne pár falatot.

Aztán bejött két nővérke, és jó hangosan megkérdezték a szobatársaitól, hogy van-e valami a pelenkában...

Ez a két esemény így, egy időben elég volt ahhoz a szikrához, ami azt mondta, most azonnal haza kell vinni innen.

Így is lett, hazavittük. Egy óra múlva már totyogott haza a saját lábán, két oldalról támogatva.

Azt még nem tudtuk, mikor ki tud vele lenni, és mi vár ránk.

Annyit tudtunk csak, hogy nem hagyjuk magára. Hosszú volna leírni, mikor hogyan oldódtak meg a kérdéseink, a lényeg az, hogy mindig minden és mindenki a helyén volt.

Eleinte még tudtunk vele beszélgetni, bár a daganat elvette a gyors észjárását, a fürge tekintetét.

Lassú volt a beszéde, motyogott, nagyon kellett figyelni, mit szeretne mondani. Nem kellett előtte színjátékot játszani, pontosan tudta, hogy így lesz. Elbúcsúztak tőle a gyerekek is, mi is, lényegében minden nap.

Amikor eljött az idő, hogy István a fájdalomcsillapító tapaszt ragasszon a mellkasára, megbeszéltük vele, hogy innentől már beszélgetni sem fogunk tudni, de itt leszünk mellette.

Az utolsó napokban is a kezét nyújtogatta, mindig keresett valakit, aki megfogja. És mindig volt valaki, aki megfogja.

Egy péntek estén valahogy véletlenül összegyűlt körülötte a család. Véletlenül? Dehogy véletlenül...csak nem lehetett még tudni, hogy ez egy pontos akarat volt valahonnan.

Ezen a péntek estén a szerettei vették körül, imádkozva, énekelve. És egyszer csak nem vett többé levegőt.

Tegnap eltemettük.

Hat hét alatt annyi kegyelemben volt részünk, amit el sem tudtunk képzelni előtte.

 A gyerekeink is velünk voltak végig, és kimondhatatlanul hálás vagyok, hogy tudunk velük is beszélgetni a halálról.

Persze nagyon aranyosan folytak bele a dolgokba, Emese például azt mondta a temetés közben suttogva, hogy nekem majd csodálatosan nagy kősírt csináltat, és rengeteg virágot hoz majd a síromra.

Úgy látszik, azt érezte-látta, hogy a temetés aktusában ez a fontos. Remélem, sikerült neki elmagyaráznom, hogy ezek teljesen lényegtelen dolgok, inkább majd egy imát mondjon el.

Soma hol nagyon figyelt, és továbbgondolta, amit hallott-látott, hol egy pókot próbált becserkészni. Jelzem, sikerrel.

Persze a nagyok már tevékenyen részt vettek minden készülődésben, felolvastak, énekeltek.

Este azt beszéltük Istvánnal, hogy ha nem szentségtörés ilyet mondani, akkor

ez egy szép történet volt a családunk számára.