Miért pont otthonoktatás?

Régi adósságom ez a poszt. Sokan kérdeztétek email-ben, hogy miért döntöttünk az otthonoktatás mellett. Miért tanítom majd otthon a két kisebb gyerekemet, miért nem járnak iskolába, mint mindenki más.

Olyan jó lenne, ha tudnék írni nektek néhány szép magasztos érvet az otthonoktatás mellett, és mindenki belátná, hogy bizony, ez az egyedül üdvözítő helyes út. De nincsenek ilyen érveim. Sőt, azt sem gondolom, hogy ez az egyetlen helyes út.

A kérdéseitek miértjére a válaszom nagyon egyszerű, és talán elsőre igen nevetségesen egyszerű. Egyszerűen azért döntöttünk az otthonoktatás mellett, mert úgy éreztük, hogy ez a mi utunk. 

Észérveim is vannak persze, de ezek majdnem mind a belső döntésem után születtek meg bennem, vagy akkor olvastam őket, és bólogattam magamban nagy helyeslően, amikor én már régesrég tudtam, hogy ezt szeretném csinálni. Így észérvek helyett inkább azt írom le, hogyan jutottunk el idáig, mi zajlott le bennünk, ami segített meghozni ezt a döntést.

Talán pont egy éve annak, hogy szembejött velem egy blog, ahol először olvastam az otthonoktatásról. Akkor, öt percen belül úgy éreztem, hogy ezt szeretném csinálni. Azonban negyven éves vagyok, és tudtam, hogy ez így még kevés...először is, nem biztos, hogy ami nekem jó, az a gyerekeimnek, és a családomnak is jó...márpedig ez a döntés őket is nagyban befolyásolja majd. Másodszor pont akkor ígértem meg az iskolánk igazgatónőjének, hogy szeptembertől félállásban dolgozom majd az iskolában, és éppen tavaly kezdtek ott új iskolát a kisebbjeim. Szóval látszólag minden ellenük dolgozott éppen.

Így hordoztam magamban ezt az álmot, benne volt az imáimban, és a férjemmel egyre többször beszélgettünk róla. Aztán szép lassan próbáltam a gyerekekkel is úgy foglalkozni, mintha itthon tanulnának. Persze egy szót sem szóltam még nekik a tervemről, csak figyeltem őket, magamat, vajon tudunk-e majd együtt dolgozni.

Számomra kiderült, hogy igen, tudunk. Sőt, a gyerekeim kifejezetten kérték, és várták ezeket az alkalmakat. Végül május egyik hetében  úgy alakult, hogy sokat köhögtek, nem szívesen vittem volna iskolába őket, de a köhögésen kívül más bajuk nem volt. Azt gondoltam, ideje őket is beavatnom a tervünkbe. Elmondtam hát nekik, hogy ha ők is szeretnének itthon tanulni, akkor tarthatnánk egy "próbahetet".

Mit is mondhatnék...úgy tanultak, mint a kisangyalok, és nagyon boldogok voltak.

De persze, mint már írtam, negyvenedik évemet betöltöttem, és tudom, egy hét nem a világ. Így aztán tanulás jegyében tellt a nyarunk is. És bizony, a nyár sem tántorított el bennünket. Sőt! Kifejezetten megerősített.

A tanulás nem mindig könnyű dolog. Erőfeszítést kíván tőlünk, és mint tudjuk, az ember hajlamos ezt az erőfeszítést kikerülni. Sokszor tettem fel magamnak azt a kérdést, vajon képes leszek-e arra, hogy megmásszuk a tanulás hegyeit a gyerekeimmel?

Aztán az egyik júliusi hajnalon halk neszezésre ébredtem. El nem tudtam képzelni, ki kelhetett fel nálunk 6 órakor. Felkeltem hát, és halkan kilopakodtam a nappaliba. Legnagyobb meglepetésemre Soma ült az asztalnál, előtte az aznapi matematika gyakorlólapja. Mivel horgászni mentek volna Marcival, szerette volna elvégezni még reggel, hogy a napja teljesen szabad legyen.

Úgy éreztem, sikerült megértetnem velük, hogy itthon ugyanúgy meg kell tanulniuk a tananyagot, mint az iskolában, sőt!

Természetesen az otthonoktatás nagyon sok területen írja át az életünket, és nagyon szerteágazó hatása van, mind a gyerekeim személyiségfejlődésére, mind a családunk életére, s akár a nyugdíjas éveimet is ide sorolhatom.

Ennyi mindent nem is tudok most átlátni, biztosan akadnak majd problémák, váratlan helyzetek. Csak abban az egyben vagyok biztos, hogy nekünk ezen az úton kell járnunk, és az előttünk lévő akadályokat majd valahogyan megoldjuk.

Ígérem, ezeket is megosztom majd veletek:)