A tantárgyaink közül legnagyobb jelentőséget az olvasásnak tulajdonítok. Az olvasás minden tanulás alapja. Mégis, sokat gondolkoztam rajta, legyen-e egyáltalán olvasókönyvünk. Hiszen az élvezetes, érdeklődő olvasást szerettem volna előtérbe helyezni, a hangsúlyt arra fektetni. Ehhez pedig nem kell olvasókönyv, hanem szépirodalmat kell a gyerekeink kezébe adni.
Éppen ezért Mesi és Soma minden délelőtt ~ 1 órát olvasással tölt. Ehhez ők választhatják ki a könyvet, természetesen néha kell egy kis irányítás is ehhez. Emese például harmadszor olvassa el Pán Péter kalandjait, most éppen egy butított változatot. Nem tett boldoggá a választásával, de úgy döntöttem, ez most belefér.
Soma érdeklődése egészen más, ő rajong a bibliai történetekért, és a szentek életéről szóló könyvekért. Ha ti még nem ismeritek a Mesélő Bibliát, feltétlenül szerezzetek be belőle egy példányt! Gyönyörű illusztrációk, élvezetes stílusban elmesélt, eredetihez hű szöveg...ráadásul sok-sok segítség benne azoknak, akik kedvet éreznek a bibliodrámához.
Ennyivel talán le is tudhattam volna az olvasást, mint tantárgyat, aztán rájöttem, hogy mégsincs igazam. Az életben ugyanis néha (?) előfordul, hogy olyasmit is el kell olvasniuk, ami nem érdekli őket. Aztán a hangos olvasást is gyakorolni kell, és a harmadikos-negyedikes olvasókönyv már a történelem (mint tantárgy) alapjaiba vezeti be a gyerekeket.
Tehát végül arra a következtetésre jutottam, hogy lesz olvasókönyv, és kiolvassuk szép sorban. Az olvasmányait mindig hangosan (is) felolvassa mindkét gyerek, és megoldjuk a hozzá tartozó feladalapokat is. Ezek jól jelzik majd, ha a szövegértés területén valahol megakadnak.
Miután vannak már élményeim olvasókönyvekről, egyértelmű volt a döntésem:
Letöltöttem a minket érintő tanmenetet. ezeket itt találod:
Mivel a drámajáték szívem csücske, örültem mindkét ötlettárnak, melyeket innen tölthetsz le:
Tegnap két verset tanultunk meg, ma Mesi könyvéből másoltam ide az első olvasmányt. Nagyon jó kis beszélgetés kerekedett belőle, mert mindkét gyerek tudott példákat hozni, mikor járt úgy, mint a mesebéli napszámos.
Hogy ez a tanulással ne történhessen meg, átbeszéltük azt is, mire kell nagyon vigyáznunk.
Először is, első a kötelesség. Hogy ezt ne veszítsük szem elől, a feladatainkat mindig leírjuk. Sokáig úgy csináltuk, hogy reggeli után megbeszéltük, mit várok el az adott napon tőlük, ők pedig elmondják, mit szeretnének.
Aztán persze nem értettem, miért nem működik jól ez a rendszer. Egy napon, mikor beleképzeltem magamat a helyükbe, rájöttem, miért...mert arra kértem őket, koncentráljanak a szabadidejükre, és ne a kötelességeikre. Sőt, a kötelességeiket tőlem tudták meg, ahelyett hogy arra ösztönöztem volna őket, hogy a ezeket maguk fogalmazzák meg, és saját motivációjuk vezesse őket a megvalósítás nehéz útján.
Így aztán szerepet cseréltünk. Ők veszik sorra a kötelességeket, és le is írják őket. cserébe én kigondolom, milyen játéknak, programnak örülnének leginkább.
Az OO egyik legnagyobb nehézsége, hogy nem kívülről jövő irányításnak kell engedelmeskedni, hanem magunknak kell felállítanunk a korlátokat, és csak rajtunk múlik, elérjük-e a céljainkat. Nem szabad abban a hamis hitben ringatóznunk, hogy ha kellően izgalmasan tanítunk, és érdekes foglalkozásokat szervezünk, akkor a gyerekeink mindig kezes bárányként jönnek, és kerekre nyílt szemmel isszák a TUDÁST.
Eleinte lehet ilyen élményben részünk, nekem is ebben volt. Ez természetes, hiszen az iskola után valóban izgalmasnak tűnhet, hogy sokkal több játékra, figyelemre van idő és energia. De előbb-utóbb hozzászoknak ehhez az ingerszinthez, és melyik gyerek nem szeretne még több izgalmat, és még több figyelmet?
A tanulás pedig nehéz munka. Sok-sok gyakorlás, és hatalmas akaraterő az, ami eredményre vezet.
Hiába, nincs királyi út! Vannak viszont konfliktusok, néha egy kis hiszti, hogy miért pont most, és tényleg az egészet meg kell tanulni, és miért kell újra leírni, ha csúnya lett az első verzió...
Most még elég, ha elé teszem a saját kezével írt napi tervét, és azt mondom, mi ezt beszéltük meg, ehhez tartjuk magunkat. Mindezt azért írom le, mert nem szeretném, ha a blog alapján bárkiben olyan kép élne a gyerekeimről, hogy minden alkalommal mosolyogva ismétlik, mondják újra, írják másodszor, és javítják harmadszor a hibás számítást. Nem, az OO nem rózsaszínű cukorka, hanem kemény feladat. Nekem is, és nekik is. De az is igaz, hogy ezt a kemény munkát széppé teszik az együtt töltött órák, a sok nevetés, és játék, ami szintén része az OO-nak. Azért a legtöbb blogposztom erről a vidám oldalról szól, és ez így a jó.
:)
